2017. december 15., péntek

Annyit érdemelsz, amennyit teszel

Bezzeg a kormánypropaganda házhoz jön

Évek óta - akarva, akaratlanul - folyamatosan olvasom a közösségi oldalakon és különböző blogokban a mai magyar rendszer kritikáját (...is, mert természetesen ezek ellenpontjaként azonnal elárasztják az Orbán rajongó kommentek a virtuális felületeket). A sajtó elfoglalása, a kormányporpaganda kimaxolása, az egészségügy, az oktatás állapota, a társadalom szétzüllesztése, különböző társadalmi csoportok egymás ellen uszítása - megannyi vád áll a viták középpontjában. Aztán jön egy kezdeményezés, amelyik független és objektív közéleti tájékoztatást ígér, évi 10 ezer forintért. 30 ezer előfizetővel el is indulhatna az új online újság. (politis) Hogy milyen lenne? Ki tudja. De egy kísérletet - úgy érzem - megér. Milliók elégedetlenek és nagyon úgy tűnik, hogy mégsincs ma Magyarországon, illetve az ország határain kívül élők között 30 ezer ember, aki rááldozna 10 ezer forintot, hogy legalább megpróbáljunk közös erővel valami újat, jobbat, a Fideszhez közeli médiánál megbízhatóbbat létrehozni. Értem én, hogy van, akinek ez nagyon sok pénz, hiányozna a családi kasszából, és fontosabb a téli cipő a gyereknek. Nagyon értem. De azért lennie kell, kellene ma 30 ezer olyan magyar embernek, aki esetleg néhány centivel kisebb átmérőjű televíziót vesz inkább vagy eggyel kevesebbszer megy el vacsorázni valamelyik divatos étterembe. Sajnos pillanatnyilag nagyon úgy  néz ki, hogy ennyi független, szabad, megfelelő erőforrással rendelkező magyar polgár sincs. Bárcsak tévednék!
De, kérem szépen, tessék akkor abbahagyni az elégedetlenkedést, a finnyáskodást, a rendszerkritikát. Ha semmit nem teszünk, akkor Magyarország nem is érdemel jobbat.

2017. december 3., vasárnap

Advent

Ég a gyertya, ég,
messze fönn az ég.
Ezer csillag mutat utat,
merre mehetnék.

Indulhatnék délnek,
melegebb vidéknek.
Gólyák, fecskék szárnya nyomán
egy boldogabb évnek.

Van egy út északnak,
hazája a fagynak,
fehér hóban jégvirágok
széllel riogatnak.

Bármerre is lennék,
egy utat keresnék,
akármilyen kanyargós is,
amin hazajutnék.

2017. november 25., szombat

Osztálytalálkozó

Ilyen volt és...


...ilyen lett

Hát ezt kihagytam. A sokadikat. De most hirtelen, ahogy a nekem küldött, beszkennelt régi fekete-fehér képeket nézegetem, sok minden felötlött az általános iskolás koromból. Akkor a falunk még egy igazi, poros, épp ezért biztonságos és békés zsákfalu volt, bármennyire is vezetett egy hepehupás út tovább, Vörösvárra. Az iskolában az udvar végén álló pottyantós budi bűzére máig emlékszem. Hazafelé mindig annyira kellett már pisilnem, hogy alig bírtam ki. Mert arra a kinti vécére nem voltam hajlandó járni. Az osztályból hármunknak volt fürdőszobája. Még vezetékes víz sem volt a faluban. A tanárok között voltak jól és kevésbé jól képzettek, tanított ott mindenki mindent: magyar szakos fizikát és testnevelést, régi, néptanítói végzettséggel oroszt. Jártunk a falu végi kertbe kapálni, meg gyomlálni. Naná, a falusiak tanulják meg a földművelést. Hogy utáltam. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg egyáltalán kedvem lett virágokat ültetni. Nem szerettem iskolába járni, de megszoktam. Szerencsére az osztályunk egy elég jól összetartó csapattá gyúródott az évek során. De valahogy én - talán mert nagyon messze laktam a többiektől, a falutól elkülönülő kis Ligetben - kívülállónak éreztem magam. Nem találkoztam velük délutánonként a focipályán, ehelyett hanyatt fekve végigolvastam a kezembe kerülő összes regényt. Szerencsémre apukám könyvimádó volt, így találtam otthon bőven muníciót. És amikor a szüleim látták, mennyire imádok olvasni, hármasával hozták nekem a pótlást. Amikor konstatáltam, hogy a lányok babaszobásat játszanak, én is megpróbáltam teát főzni meg csokidarabkákkal etetni a babáimat, de eléggé untatott. Sokkal szívesebben játszottam indiánosdit a kastélyt körülvevő fenyvesben. (Fiúnak vártak.) Az ezüst tó kincse volt az egyik kedvencem, százszor is elolvastam. Naná, hogy vadnyugati hős szerettem volna lenni. Nézem a régi, fekete-fehér képeket és látom a ragyogóan okos fiút, aki már évek óta nincs közöttünk. Elvitte az  alkohol. És nemcsak őt. Aztán jönnek a találkozó képei, már színesek és valahogy nagyon gyűröttek. Nem, nem a képek, az arcok. A széles mosoly sem feledteti az elmúlt időt. Néhányan barátok maradtunk, de a legtöbben már alig tudunk egymással mit kezdeni. Elmúlt ez is. A faluban lett azóta víz, gáz, csatorna, kábeltévé, internet. A Vörösvárra vezető utat megcsinálták, reggelente busz viszi át az iskolásokat. A korosztályom már ritkul, talán én vagyok az egyetlen az osztályból, akinek még anyukája és apukája is él. Nem is tudom...de, de tudom, milyen nagy szerencse ez. Nézem  a képeket és megint elfog a fura érzés: mi a fenét keresek én itt? Hová lett az a kislány, aki a könyvekbe temetkezve álmodozott, hol a tinédzser, aki a föld fölött lebegve járt és aki úgy érezte, majd ő megteremti az egyensúlyt a pénzkeresés és az alkotás között. Hová lettek az évek? Ott vannak a ráncainkban, a letört szárnyainkban, az eltemetett osztálytársaink porában.

2017. november 24., péntek

Kell ez nekem?

Naponta történik valami, amitől csak nézek, mint bornyú az újkapura

Csütörtök reggel. Az első, amit az ember a tanáriba lépve megszemlél, az  a helyettesítési kiírás. Nekem a negyedik órában sportot kellene tartanom az egyik negyedikes osztálynak. Amikor megkérdeztem, hogy a tornacsarnokhoz külön kulcsra van-e szükség, a lelkemre beszéltek, hogy eszembe ne jusson tornaórát tartani, maradjak a gyerekekkel az osztályban. Ugyanis itt minden tanár fél lábbal a börtönben van (ezt már a másik iskolában is hallottam). Bármi történik egy gyerekkel, nagyon gyorsan a tanárra húzzák a vizeslepedőt. Sok szülő első reakciója a följelentés. Hát szép. Oké, nyomtattam csodaszép számmandalákat, gondoltam, majd azokat színezgetik akkor a gyerekek sportolás helyett. Mert - természetesen - nekem sincs kedvem börtönbe menni.
A második órám elvileg diszkalkulia óra a harmadikban, vagyis a matematikai nehézséggel küzdő gyerekeket kellene feljesztenem. Eddig mindössze egyszer tudtam ezt megvalósítani, mert az igazgatónő tart órát ilyenkor az egyik harmadiknak, és folyton el kell mennie valahová, szóval általában matekot helyettesítek az osztályában. Az első ilyen beugrásom rémes volt, nem tudtam, hogy hét integrált gyerek jár oda, ketten végig hangosan nevettek valamin, szerintem ők sem tudták, hogy min, a többiek meg egész jól elvoltak a szemlélésükkel. A többi óra ment már, hiszen mindenre fölkészültem. De tegnap nem voltam kiírva egész osztályos helyettesítésre, így már megbeszéltem a másik harmadik tanítójával, hogy egy kissráccal tanulok majd, aki összekeveri a számokat.
Kezdődik a második óra, diszkalkulia, a kissrác már ott ül mellettem, amikor a harmadikosok küldöttsége megérkezik: még nincs bent az igazgatónő a teremben. Fogalmam sincs, mi a fene történt. Mennék kideríteni, amikor az iskolatitkár megjelenik egy tucat feladatlappal, mégis csak helyettesítenem kell. Puff. Szegény srácot viszem vissza az osztályba én meg indulok rögtönözni. Igen ám, de az egyik gyereknek születésnapja van, muffintömegekkel érkezett suliba és persze mindenki szeretné megünnepelni és a muffinokat megenni. Minden osztálynak van egy koreográfiája, hogyan ünneplik a szülinapokat, természetesen nekem erről fogalmam sem volt. De sebaj, a gyerekek szépen elmesélték, megünnepeltük a srácot, megették a sütiket és maradt még egy kis idő matekra is. Csiszolt gyémántok tükörtengelyét kellett berajzolniuk, meg színezniük. Igaz, hogy azt a kifejezést, amit itt a csiszolásra használták még soha nem hallottam, de szerencsére nálam volt a telefonom, így utána tudtam nézni. Mindig tanul az ember valamit. Órának vége, megyek a tanáriba. Még szerencse, hogy rápillantottam a helyettesítési tabellára, mert már egy másik órára, rajzra voltam kiírva. Hirtelen azt se tudtam, hogy reggel voltam hülye vagy most veszítettem el a szövegértési képességem. Mindegy, a negyedik órában megkerestem a rajztermet, ahol az ötödikesek már nyakig festékesen egy Hundertwasser projektben voltak. Igazagtóhelyettes kolléga átadta a csapatot, azt mondta, hagyjam őket egyszerűen tovább dolgozni, tudják, mit kell csinálniuk. Oké, hagytam. A befejezés előtt negyed órával az egyik srác ragasztópisztollyal véletlenül megégette az egyik lány ujját. Hideg víz alá tettük, leküldtem a titkárságra ellátásra, ragtapasszal az ujján jött vissza. A szünetben már vígan játszott. El is felejtettem az egészet, már csak itthon jutott az eszembe, mi van, ha hisztériásak a szülei. Simán följelenthetnek. Hiányzik ez nekem? Az már csak hab a tortán, hogy tartottam az ötödik órában egy olyan szar termtud órát, amilyet talán még soha. Pedig rendesen fölkészültem, még zsinórtelefont is akartam barkácsolni velük, de semmire nem voltak vevők. Most hétfőre megint mindent át kell variálnom, valahogy mégis csak a fejükbe kell tölteni a fül felépítését és a hallás folyamatát. Lehetőleg úgy, hogy unalmas se legyen és meg is jegyezzék. Innen szép nyerni.

2017. november 21., kedd

Ma lett elegem

Érdekes, a Trabant iránt nincs nosztalgiám, a tanítás után meg volt. De elmúlt

Biztosan a korral jár, hogy mindent megunok, sajnos egyre gyorsabban. Igen, én akartam tanítani, ezt a célt tűztem ki magam elé. Örültem, amikor megkaptam a lehetőséget, azt hittem, végre sínen vagyok. De nem. Az elsősöknél valójában szeretem is a matekot és a rajzot is (ha valaki ismer most halálra röhögi magát, mert pontosan tudja, hogy kétbalkezes vagyok). Helyesek a kicsik, bármennyire is egy zsák bolhával állok szemben, bírom őket. De az integrált természettudomány tantárgy az ötödikben már fogást talált rajtam. Soha nem tanultam és tanítottam még ehhez hasonlót, csupa új kifejezés, mást sem csinálok, csak olvasok és magolok. Ráadásul nem is érdekel igazán és talán ez a legnagyobb baj. A srácokkal még ki is jönnék, de ez sosem volt a kedvenc területem. Szóval jó sok a stressz, ami elég gyakran megmutatkozik a vércukor-értékemben is. Az első hetekben aludni sem tudtam. Ma úgy mentem be reggel, hogy hurrá, három matekom lesz, aztán jöhetek haza. De véletlenül kiderült, hogy egy csodát jöhetek, lesz egy értekezlet fél háromkor, szóval egyáltalán nem érte volna meg hazabumlizni meg vissza. Kihúztam valahogy a matek szaktanári értekezletig, aztán amikor ott ültem négy kollégával (fogalmam sincs, hol voltak a többiek), eszembe jutott, miért hagytam ott egykor a pályát: fél órán keresztül azon vitatkoztak, hogy 96 vagy 95 százalékos teljesítmény után kapjanak a gyerekek a dolgozatukra 1-est (itt ez a legjobb és hat jegyet kaphatnak), illetve szintén fontos pont volt még, mikor kapjanak a jegy mellé pluszt vagy mínuszt. Egyre dühösebb lettem. A végén elmeséltem, hogy a gyerekem negyedikig egyáltalán nem kapott osztályzatot mégis remekül teljesített, nemcsak ő, de az egész osztálya. Stressz és szorongás nélkül, magáért a tudásért tanultak (innen üdvözlök mindenkit, aki felszántotta ezt a szerintem remek kezdeményezést). Bólogattak, hogy igen, igen, biztos jó lehet, aztán tovább vitatkoztak, hogy hány százalékban mit tartalmazzanak a dolgozatok. A végén pedig figyelmeztettek minket arra, hogy január 16-ig mindenkinek le kell adnia az új, integrált tanmenetét, amiről pillanatnyilag azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Annak idején, amikor Magyarországon még kötelező volt a központi tanmenet szerint dolgozni, írtam én sajátot, csak azért is. Biztos most is meg tudnám csinálni, de már semmi kedvem hozzá. Elmúlt, ilyen hamar elmúlt. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magammal, akkor ebben a nagy tanítani akarásban hatalmas nagy szerepe volt a nosztalgiának, hiszen amikor még iskolában dolgoztam, fiatal voltam, szerettek a gyerekek és én is nagyon szerettem őket. Tele voltam új ötlettel, rengeteg energiát öltem a munkába és élveztem az eredményeit. Aztán egyre inkább elegem lett a keretekből, a rendszerből. Ahol dolgoztam összeverődött egy fiatal csapat, jó volt együtt, képzettek és okosak voltunk. De a vezetés miatt szanaszét szaladtunk, alig maradt valaki a pályán. Én szociális munkás lettem, más díszletfestő, pizéria tulajdonos, üzletkötő, babysitter Amerikában. Most is sok energiát ölök a munkába, de nem igazán élvezem az eredményeit. Ráadásul ma már másodszor éreztem úgy hirtelen, ahogy az U-Bahn aluljárójából mozgólépcsővel fölfelé jöttem, hogy a Batthiány téren vagyok. Nagyon fura volt. Azt hiszem honvágyam van. Nem átmeneti,  hanem alapvető. Talán haza kellene mennem. Helyesebben: költöznöm. Tudom, minden ellene szól, de mégis. Hiányzik az otthonom, a családom, a barátaim. Mióta beteg vagyok, egyre gyakrabban fog el ez az érzés. Nyáron volt egy lehetőségem, de nem szeretnék közalkalmazott lenni. És azt hiszem, iskolában tanítani sem szeretnék már. A szerződésem július végéig szól, de nem vagyok biztos benne, hogy kihúzom addig. És megint ott állok, ahol a part szakad: fogalmam sincs, mihez kezdjek.

2017. szeptember 18., hétfő

Ülve elalszom - az első tanítási hét tapasztalatai

Olyan szinten érzem magam túlterheltnek, hogy tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem: múlt csütörtökön reggel rossz irányba szálltam az U-Bahnon, délután egy autó elé léptem, ha nem kapja el a sofőr kormányt, akkor valószínűleg most nem itt ülnék. Pénteken viszonylag korán hazaértem, vettem a piacon magamnak ebédet, majd a kapu előtt konstatáltam, hogy sehol nem találom a kulcscsomóm. Azt hittem, megüt a guta, kivált, mert az iskolai kulcsok is rajta voltak. Az unokahúgom, akinél a pótkulcsok vannak, nem volt elérhető, totális pánikban hívtam föl a barátját, hátha ő tudja, hol van a csaj. Mint kiderült, a mobilszolgáltatónál volt valami gebasz, azt ajánlotta, küldjek egy smst, azt előbb-utóbb megkapja. Így történt. Szerencsére egy órán belül leszállította a pótkulcsot.  Az eredetit - fölhívtam a sulit, így megtudtam - a tanáriban hagytam az asztalon. Minden jó, ha jó a vége.
Időközben megkaptam az egyetemtől a választ az elbliccelt beíratkozásról: nincs mit tenni, maximum akkor kapok helyet, ha valaki visszalép vagy próbálkozhatom a téli szemeszternél újra. Még nem örültem így elutasításnak. Ha most még az egyetemet is végeznem kellene, tuti belehalnék. Egyszerűen túlméreteztem az erőm, de az is lehet, hogy öregszem, ezért  kevesebbet bírok, mint régen. Magyarul sem tanítottam vagy huszonöt éve, németül pedig még soha. Elsősöknek tartok matek- és rajzórákat, ötödikeseknek pedig integrált természtettudományt. Utóbbitól kiver a víz. De a szenátus valahogy úgy érzékelte a környezetismeretet, amit a főiskolán hat szemeszteren keresztül tanultam, hogy az bizony termtud, így arra kaptam teljes elismerést, illetve a matekra is. Szóval ez a két tárgy rámégett, az most már biztos. A matek még megy is, szeretem is, bár a kicsikkel rémesen nehéz. Mintha egy zsák bolhát próbálna az ember valami felé terelni. Ma például négy gyereknek korrepetálást kellett tartanom, körülbelül huszonötször elmondtam, hogy maradjanak a hallban, mert be voltam osztva a szünetre felügyeletre. Hármat meg is találtam a szünet végén, a negyedik csak eltűnt. Mint kiderült, a napközis nevelő - aki pedig föl is írta, hogy kik maradnak - mégiscsak elvitte magával. Az iskolatitkár hozta vissza nekem. Versenyt futok az idővel, nem tudom, hogy belerázódom-e azelőtt, hogy kiderülne rólam, milyen hiányos felkészültséggel vágtam neki ennek az egésznek. Félig-meddig még mindig kívülállóként úgy tűnik, hogy mindenki tök lelkes, sokat dolgozik, kézben tartja a dolgokat, csak én bénázom. Persze biztos nincs ez így - a bénázásomon kívül, ami tényleges. Olyan fáradt vagyok, hogy ülve elalszom. Éjszaka meg nem alszom rendesen az izgalom miatt. Ezért küzdtem, hogy idáig eljussak, most pedig teljesen elbizonytalanodtam: bírom én ezt? Beletanulok? Képes leszek  a szerződés végéig (2018. július 31)  megmaradni itt? Egyik nap úgy érzem, igen, másik nap meg szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Drukkoljatok!

2017. augusztus 28., hétfő

Hazaköltözés helyett egyetem

Visszaút Berlinbe

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem úgy tavasztájt elegem lett a távolságból és elkezdtem nagyon hazavágyni. Amikor egyre többet gondoltam a hazaköltözésre, felcsillant egy álláslehetőség otthon, ami nagyon tetszett volna. Újra kellett volna indítani egy bezárt iskolát. Jó nagy kihívás, igazi feladat. De azért fegyelmezetten elmentem a telc C1 Hochschule nyelvvizsgára, ami kiváltja a külföldieknek kötelező egyetemi DHS-vizsgákat. Mert időközben jelentkeztem a Freie Egyetemre. A szenátus ugyanis azzal a feltétellel ismerte el a pedagógus diplomám, hogy német nyelvből 30 kreditpontot kell hozzá szereznem vagy a Freie vagy a Humboldt Egyetemen. A nyelvvizsga napján elég rossz passzban voltam, azt hittem, nem is sikerült, ráadásul  úgy tűnt, hogy túl lassan mentek át a papírjaim a rendszeren, ezért lekéstem a felvételi határidőt is. Hazamentem Magyarországra, interjúztam, megkaptam volna az állást, de a Klik (vagy hogyan hívják ) által küldött szerződésben csak a fizetésem egyik fele volt garantált, a másik felére nem láttam hosszú távú biztosítékot. A területen jártas ismerőseim szerint bármikor egy mozdulattal elvehették volna tőlem és csak egy nagyon szerény (mondhatom pofátlanul alacsony) összeg maradt volna. Ilyen bizonytalan jövő miatt nem akartam feladni mindazt, amit öt év alatt Berlinben elértem. Közben kiderült, hogy a nyelvvizsgám sikerült, sőt, ma, ahogy visszajöttem Berlinbe, itt várt az értesítés, hogy fölvettek a Freie Egyetemre. Persze lekéstem a határidőt, ameddig jelentkezni kellett egy egyetemi nyelvvizsgára - amit nekem nem is kell megcsinálnom, mert kiváltja  a nyáron letett speciális vizsga. Mindig van valami bonyodalom az életemben. Ráadásul holnap kellett volna aláírnom a szerződést egy sulival, ahol elvileg holnapután kezdtem volna, de onnan is telefonáltak, hogy mégsincs üres helyük. Ajánlottak egy másik sulit. Holnap megyek megnézni, fogalmam sincs így, hogy lesz-e munkám vagy sem. De, mint mindig, biztosan alakul majd valahogy. Legfeljebb főállású egyetemista leszek egy vagy másfél évig.

2017. július 28., péntek

Good bye Berlin

Egyszerűen szép. A szó szoros értelmében

Meglátogatott barátnőm. Amúgy is érdekes időket élek, mert ötheti betegállomány után fölmondtam a munkahelyemen. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan helyen töltsem az időm nagy részét, ahol nem érzem jól magam. Két hét a fölmondás, amiből hat nap még a fennmaradt szabadságom, a maradék négy ajándék a cégtől. (Mellékesen: négyen jövünk el most egyszerre, de még sokan tervezik.) Szóval kézenfekvő volt, hogy most, így újra munkanélküliként eltöltsünk egy hosszú hétvégét Berlintől távol. Pénteken béreltünk egy autót (pont egy hete) és belőttük Lübecket célul. Az első nap gyönyörű volt az idő, a második nap sokat esett, a harmadik nap már javulóban volt. Lübeckből Schwerinen keresztül jöttünk. Meg akartuk nézni a várkastélyt, ami valóban káprázatos, egy szigeten található, de persze felújítják, szóval nem lehetett róla olyan képet készíteni, amin vagy egy daru, vagy egy állványzat, vagy egy bebugyolált torony ne látszódna. Ott is eleredt az eső, ráadásul teljesen érthetetlen okokból annyira lement a vércukorszintem, hogy majdnem rajtavesztettem. Még jó, hogy az utolsó pillanatban megéreztem a bajt és kéznél volt a szőlőcukor. Vasárnap este értünk haza (Berlinbe), aztán tegnapig gyakorlatilag zuhogott az eső. Ma este viszont igazán hazautazom egy hónapra. Ha már nincs munkám, legalább a szeretteim között legyek. :)


































2017. július 17., hétfő

Falra mászom

Pocaklakószobor - Berlin, Prenzlauer Berg

Sok olyan kifejezés van, amelyek hallatán a falra mászom. Nem mindig tudom, hogy miért ráz ki a hideg tőlük, bár a marketinges hajcihőnél azért érthető. A négy „kedvencem” következik.

Pocaklakó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis pocok. Ja, nem, egy nagy pocak. És annak a pocoknak, vagyis pocaknak volt egy lakója, a pocaklakó Még egyszer: nem magzat, nem gyerek, nem kisbaba, hanem pocaklakó. Mint valami kis állatka, aki bavackolja magát egy jó meleg fészekbe, ott áttelel és csak tavasszal bukkan elő újra, hogy sokasodjon. Pocaklakója általában azoknak a kismamáknak van, akik istennőnek maszkírozva fotóztatják magukat, illetve azoknak, akik a bulvárújságok celebrovatain nőttek föl.    

  

Jó volt magyarnak lenni  

Megnyerte valamelyik élsportolónk az aranyérmet? Húsz év után a magyar fociválogatott rúgott egy gólt és kijutott valamelyik nemzetközi tornára? Édesbús, a sors meg a történelem üldözöttjei vagyunk tematikájú kulturális biszbaszt tartottak valahol? Szinte biztos, hogy az ilyen események  után megrohanják honfitársainkat a hazafias érzelmek és könnyes szemmel írják ki a közösségi oldalakra: jó volt magyarnak lenni.
Miért? Máskor nem jó? Én olyan országban szeretnék élni, ahol jó állampolgárnak, közösségi embernek, csapattagnak, barátnak, munkatársnak, szülőnek, gyereknek lenni és az, hogy magyarok vagyunk, természetes.

Forradalmian új

Dübörög a marketingforradalom, amiben minden változás olyan kommunikációt kap, hogy a fal adja a másikat. A mosószer, ami tegnap hófehérre mosott, mára úgy megújult, hogy egyenesen patyolatfehér az eredmény. Holnapra persze ez is elszürkül és jön helyette a forradalmian új formula, ami...hát igen, olyan fehérre mos, amilyen fehér nincs is. A joghurt, ami tegnap még lágyan krémes volt, ma már a forradalmian új összetevőktől (+ 5 százalék gyömölcsaroma) krémesen lágy. A „forradalom” fogalom jelentése: teljes változás, egy területen, tudományban végbemenő gyökeres átalakulás, fordulat. Ezt elég nehéz tusfüdő- vagy éppen joghurtnyelven értelmezni. A termékkomunikátorok persze megpróbálják és puffogtatják a jól hangzó kifejezéseket. Amelyek persze már olyannyira devalválódtak, hogy semmit sem jelentenek.

Ízvilág

Az élelmiszeripar csodája, ahogy eltünteti a határokat és egy doboz joghurttal, túrókrémmel vagy egy zacsakó levesporral akár a végtelent is megcélozhatjuk. Hiszen ott van az a sejtelmes, sokat mondó, de ki tudja mit jelentő  „ízvilág”, ami azt szeretné sugallni, hogy csábító alapanyagok tobzódásának fantasztikus eredményét vásárolhatja meg most bárki százhuszonnyolc forintért. Az ízvilágért persze a valóságban legtöbbször aromák, adalékanyagok, ízfokozók felelősek,  a „még intenzívebb” változat esetén esetleg némi gyümölccsel felturbózva. 

2017. július 15., szombat

Disznópörzsölés


Disznópörzsölés hangjára ébredtem ma hajnalban Berlin belvárosában. Ahogy fél ötkor megütötte a fülem a gázláng surrogása, egy pillanatig nem tudtam, hogy hol vagyok. Ez a felfoghatatlanul kicsi időtöredék visszarepített nagymamám hátsó szobájába. Fejtől-lábtól alszom unokatesómmal, aki nem mellesleg az osztálytársam is a kis falu általános iskolájában. Kora reggel hangos zene riaszt föl bennünket. Nagymamám hangosította föl a konyhában a rádiót. Nem tudja elviselni a halálra ítélt jószág sivalkodását. Szerette és gondozta az állatot, aki most pálinkával fölbátorított férfiak markai között vergődik és retteg.  Az egyre halkuló hörgés jelzi, hogy itt az idő, menni kell vért keverni, húst földolgozni, hurkát, kolbászt fűszerezni. Szívből gyűlöltem a disznóvágást. Elbántak azzal az állattal, akit egy éven át minden vasárnap, mise után meglátogattunk: a felnőttek mustrálták, hogy milyen szépen hízik, mi gyerekek meg befogtuk az orrunkat a számunkra elviselheteten bűz miatt. A mindent betöltő zsírszagtól felfordult a gyomrom. A frissen sültek számomra emészthetetlenül zsírosak és sósak voltak. A véres hurka gondolatától rosszul lettem. És mindehhez még tűrni kellett a kora délelőttre már jócskán beivott felnőttek ostoba vicceit. Disznópörzsölés Berlinben? – ültem föl az ágyban báván. Lehetetlen. De a hang újra és újra körülsisteregte a házakat és nem találtam elfogadható magyarázatot az eredetére. Délelőtt van, süt a meleg nyári nap és ez a fura zaj néha még most is felsüvít a sok-sok elpusztított disznó és szegény nagymamám emlékére.