2017. szeptember 18., hétfő

Ülve elalszom - az első tanítási hét tapasztalatai

Olyan szinten érzem magam túlterheltnek, hogy tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem: múlt csütörtökön reggel rossz irányba szálltam az U-Bahnon, délután egy autó elé léptem, ha nem kapja el a sofőr kormányt, akkor valószínűleg most nem itt ülnék. Pénteken viszonylag korán hazaértem, vettem a piacon magamnak ebédet, majd a kapu előtt konstatáltam, hogy sehol nem találom a kulcscsomóm. Azt hittem, megüt a guta, kivált, mert az iskolai kulcsok is rajta voltak. Az unokahúgom, akinél a pótkulcsok vannak, nem volt elérhető, totális pánikban hívtam föl a barátját, hátha ő tudja, hol van a csaj. Mint kiderült, a mobilszolgáltatónál volt valami gebasz, azt ajánlotta, küldjek egy smst, azt előbb-utóbb megkapja. Így történt. Szerencsére egy órán belül leszállította a pótkulcsot.  Az eredetit - fölhívtam a sulit, így megtudtam - a tanáriban hagytam az asztalon. Minden jó, ha jó a vége.
Időközben megkaptam az egyetemtől a választ az elbliccelt beíratkozásról: nincs mit tenni, maximum akkor kapok helyet, ha valaki visszalép vagy próbálkozhatom a téli szemeszternél újra. Még nem örültem így elutasításnak. Ha most még az egyetemet is végeznem kellene, tuti belehalnék. Egyszerűen túlméreteztem az erőm, de az is lehet, hogy öregszem, ezért  kevesebbet bírok, mint régen. Magyarul sem tanítottam vagy huszonöt éve, németül pedig még soha. Elsősöknek tartok matek- és rajzórákat, ötödikeseknek pedig integrált természtettudományt. Utóbbitól kiver a víz. De a szenátus valahogy úgy érzékelte a környezetismeretet, amit a főiskolán hat szemeszteren keresztül tanultam, hogy az bizony termtud, így arra kaptam teljes elismerést, illetve a matekra is. Szóval ez a két tárgy rámégett, az most már biztos. A matek még megy is, szeretem is, bár a kicsikkel rémesen nehéz. Mintha egy zsák bolhát próbálna az ember valami felé terelni. Ma például négy gyereknek korrepetálást kellett tartanom, körülbelül huszonötször elmondtam, hogy maradjanak a hallban, mert be voltam osztva a szünetre felügyeletre. Hármat meg is találtam a szünet végén, a negyedik csak eltűnt. Mint kiderült, a napközis nevelő - aki pedig föl is írta, hogy kik maradnak - mégiscsak elvitte magával. Az iskolatitkár hozta vissza nekem. Versenyt futok az idővel, nem tudom, hogy belerázódom-e azelőtt, hogy kiderülne rólam, milyen hiányos felkészültséggel vágtam neki ennek az egésznek. Félig-meddig még mindig kívülállóként úgy tűnik, hogy mindenki tök lelkes, sokat dolgozik, kézben tartja a dolgokat, csak én bénázom. Persze biztos nincs ez így - a bénázásomon kívül, ami tényleges. Olyan fáradt vagyok, hogy ülve elalszom. Éjszaka meg nem alszom rendesen az izgalom miatt. Ezért küzdtem, hogy idáig eljussak, most pedig teljesen elbizonytalanodtam: bírom én ezt? Beletanulok? Képes leszek  a szerződés végéig (2018. július 31)  megmaradni itt? Egyik nap úgy érzem, igen, másik nap meg szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Drukkoljatok!

2017. augusztus 28., hétfő

Hazaköltözés helyett egyetem

Visszaút Berlinbe

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem úgy tavasztájt elegem lett a távolságból és elkezdtem nagyon hazavágyni. Amikor egyre többet gondoltam a hazaköltözésre, felcsillant egy álláslehetőség otthon, ami nagyon tetszett volna. Újra kellett volna indítani egy bezárt iskolát. Jó nagy kihívás, igazi feladat. De azért fegyelmezetten elmentem a telc C1 Hochschule nyelvvizsgára, ami kiváltja a külföldieknek kötelező egyetemi DHS-vizsgákat. Mert időközben jelentkeztem a Freie Egyetemre. A szenátus ugyanis azzal a feltétellel ismerte el a pedagógus diplomám, hogy német nyelvből 30 kreditpontot kell hozzá szereznem vagy a Freie vagy a Humboldt Egyetemen. A nyelvvizsga napján elég rossz passzban voltam, azt hittem, nem is sikerült, ráadásul  úgy tűnt, hogy túl lassan mentek át a papírjaim a rendszeren, ezért lekéstem a felvételi határidőt is. Hazamentem Magyarországra, interjúztam, megkaptam volna az állást, de a Klik (vagy hogyan hívják ) által küldött szerződésben csak a fizetésem egyik fele volt garantált, a másik felére nem láttam hosszú távú biztosítékot. A területen jártas ismerőseim szerint bármikor egy mozdulattal elvehették volna tőlem és csak egy nagyon szerény (mondhatom pofátlanul alacsony) összeg maradt volna. Ilyen bizonytalan jövő miatt nem akartam feladni mindazt, amit öt év alatt Berlinben elértem. Közben kiderült, hogy a nyelvvizsgám sikerült, sőt, ma, ahogy visszajöttem Berlinbe, itt várt az értesítés, hogy fölvettek a Freie Egyetemre. Persze lekéstem a határidőt, ameddig jelentkezni kellett egy egyetemi nyelvvizsgára - amit nekem nem is kell megcsinálnom, mert kiváltja  a nyáron letett speciális vizsga. Mindig van valami bonyodalom az életemben. Ráadásul holnap kellett volna aláírnom a szerződést egy sulival, ahol elvileg holnapután kezdtem volna, de onnan is telefonáltak, hogy mégsincs üres helyük. Ajánlottak egy másik sulit. Holnap megyek megnézni, fogalmam sincs így, hogy lesz-e munkám vagy sem. De, mint mindig, biztosan alakul majd valahogy. Legfeljebb főállású egyetemista leszek egy vagy másfél évig.

2017. július 28., péntek

Good bye Berlin

Egyszerűen szép. A szó szoros értelmében

Meglátogatott barátnőm. Amúgy is érdekes időket élek, mert ötheti betegállomány után fölmondtam a munkahelyemen. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan helyen töltsem az időm nagy részét, ahol nem érzem jól magam. Két hét a fölmondás, amiből hat nap még a fennmaradt szabadságom, a maradék négy ajándék a cégtől. (Mellékesen: négyen jövünk el most egyszerre, de még sokan tervezik.) Szóval kézenfekvő volt, hogy most, így újra munkanélküliként eltöltsünk egy hosszú hétvégét Berlintől távol. Pénteken béreltünk egy autót (pont egy hete) és belőttük Lübecket célul. Az első nap gyönyörű volt az idő, a második nap sokat esett, a harmadik nap már javulóban volt. Lübeckből Schwerinen keresztül jöttünk. Meg akartuk nézni a várkastélyt, ami valóban káprázatos, egy szigeten található, de persze felújítják, szóval nem lehetett róla olyan képet készíteni, amin vagy egy daru, vagy egy állványzat, vagy egy bebugyolált torony ne látszódna. Ott is eleredt az eső, ráadásul teljesen érthetetlen okokból annyira lement a vércukorszintem, hogy majdnem rajtavesztettem. Még jó, hogy az utolsó pillanatban megéreztem a bajt és kéznél volt a szőlőcukor. Vasárnap este értünk haza (Berlinbe), aztán tegnapig gyakorlatilag zuhogott az eső. Ma este viszont igazán hazautazom egy hónapra. Ha már nincs munkám, legalább a szeretteim között legyek. :)


































2017. július 17., hétfő

Falra mászom

Pocaklakószobor - Berlin, Prenzlauer Berg

Sok olyan kifejezés van, amelyek hallatán a falra mászom. Nem mindig tudom, hogy miért ráz ki a hideg tőlük, bár a marketinges hajcihőnél azért érthető. A négy „kedvencem” következik.

Pocaklakó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis pocok. Ja, nem, egy nagy pocak. És annak a pocoknak, vagyis pocaknak volt egy lakója, a pocaklakó Még egyszer: nem magzat, nem gyerek, nem kisbaba, hanem pocaklakó. Mint valami kis állatka, aki bavackolja magát egy jó meleg fészekbe, ott áttelel és csak tavasszal bukkan elő újra, hogy sokasodjon. Pocaklakója általában azoknak a kismamáknak van, akik istennőnek maszkírozva fotóztatják magukat, illetve azoknak, akik a bulvárújságok celebrovatain nőttek föl.    

  

Jó volt magyarnak lenni  

Megnyerte valamelyik élsportolónk az aranyérmet? Húsz év után a magyar fociválogatott rúgott egy gólt és kijutott valamelyik nemzetközi tornára? Édesbús, a sors meg a történelem üldözöttjei vagyunk tematikájú kulturális biszbaszt tartottak valahol? Szinte biztos, hogy az ilyen események  után megrohanják honfitársainkat a hazafias érzelmek és könnyes szemmel írják ki a közösségi oldalakra: jó volt magyarnak lenni.
Miért? Máskor nem jó? Én olyan országban szeretnék élni, ahol jó állampolgárnak, közösségi embernek, csapattagnak, barátnak, munkatársnak, szülőnek, gyereknek lenni és az, hogy magyarok vagyunk, természetes.

Forradalmian új

Dübörög a marketingforradalom, amiben minden változás olyan kommunikációt kap, hogy a fal adja a másikat. A mosószer, ami tegnap hófehérre mosott, mára úgy megújult, hogy egyenesen patyolatfehér az eredmény. Holnapra persze ez is elszürkül és jön helyette a forradalmian új formula, ami...hát igen, olyan fehérre mos, amilyen fehér nincs is. A joghurt, ami tegnap még lágyan krémes volt, ma már a forradalmian új összetevőktől (+ 5 százalék gyömölcsaroma) krémesen lágy. A „forradalom” fogalom jelentése: teljes változás, egy területen, tudományban végbemenő gyökeres átalakulás, fordulat. Ezt elég nehéz tusfüdő- vagy éppen joghurtnyelven értelmezni. A termékkomunikátorok persze megpróbálják és puffogtatják a jól hangzó kifejezéseket. Amelyek persze már olyannyira devalválódtak, hogy semmit sem jelentenek.

Ízvilág

Az élelmiszeripar csodája, ahogy eltünteti a határokat és egy doboz joghurttal, túrókrémmel vagy egy zacsakó levesporral akár a végtelent is megcélozhatjuk. Hiszen ott van az a sejtelmes, sokat mondó, de ki tudja mit jelentő  „ízvilág”, ami azt szeretné sugallni, hogy csábító alapanyagok tobzódásának fantasztikus eredményét vásárolhatja meg most bárki százhuszonnyolc forintért. Az ízvilágért persze a valóságban legtöbbször aromák, adalékanyagok, ízfokozók felelősek,  a „még intenzívebb” változat esetén esetleg némi gyümölccsel felturbózva. 

2017. július 15., szombat

Disznópörzsölés


Disznópörzsölés hangjára ébredtem ma hajnalban Berlin belvárosában. Ahogy fél ötkor megütötte a fülem a gázláng surrogása, egy pillanatig nem tudtam, hogy hol vagyok. Ez a felfoghatatlanul kicsi időtöredék visszarepített nagymamám hátsó szobájába. Fejtől-lábtól alszom unokatesómmal, aki nem mellesleg az osztálytársam is a kis falu általános iskolájában. Kora reggel hangos zene riaszt föl bennünket. Nagymamám hangosította föl a konyhában a rádiót. Nem tudja elviselni a halálra ítélt jószág sivalkodását. Szerette és gondozta az állatot, aki most pálinkával fölbátorított férfiak markai között vergődik és retteg.  Az egyre halkuló hörgés jelzi, hogy itt az idő, menni kell vért keverni, húst földolgozni, hurkát, kolbászt fűszerezni. Szívből gyűlöltem a disznóvágást. Elbántak azzal az állattal, akit egy éven át minden vasárnap, mise után meglátogattunk: a felnőttek mustrálták, hogy milyen szépen hízik, mi gyerekek meg befogtuk az orrunkat a számunkra elviselheteten bűz miatt. A mindent betöltő zsírszagtól felfordult a gyomrom. A frissen sültek számomra emészthetetlenül zsírosak és sósak voltak. A véres hurka gondolatától rosszul lettem. És mindehhez még tűrni kellett a kora délelőttre már jócskán beivott felnőttek ostoba vicceit. Disznópörzsölés Berlinben? – ültem föl az ágyban báván. Lehetetlen. De a hang újra és újra körülsisteregte a házakat és nem találtam elfogadható magyarázatot az eredetére. Délelőtt van, süt a meleg nyári nap és ez a fura zaj néha még most is felsüvít a sok-sok elpusztított disznó és szegény nagymamám emlékére.

2017. július 14., péntek

Július 14 - a túlélés és a halál napja

Ganna - Esterházy mauzóleum

Ma egy éve eldőlt, hogy már soha semmi nem lesz ugyanolyan. Ma egy éve a szemembe nézett a doktornő és azt mondta, életveszélyben vagyok. Amikor látta, hogy nem fogom föl a veszély mértékét, még hozzátette: az is csoda, hogy élek. Mit csinál az ember, amikor ott köröz körülötte a kaszás és feni rá a fogát? Először nem hiszi el. Aztán fölhívja a gyerekét, és amikor meghallja a hangját, összeomlik. Nam maga miatt. A halál nem félelmetes. De az a gondolat, hogy egyedül hagyja az élete értelmét, elviselhetetlen. Mi lesz vele nélkülem? – kalapál az ember agyában a megválaszolhatalan kérdés és akkor az egész teste és elméje harcba indul: még szüksége van rám, még nem adom föl. És szó nélkül beül a mentőbe, és engedelmesen megtesz mindent, amit kérnek tőle. Nem, nem gyógyul meg, de megtanulja, hogyan kell a bajjal tovább élni. Ma egy éve én túléltem, de valaki, aki fontos volt nekem, elment. S bár azon kívül, hogy olvastam a könyveit, figyelemmel kísértem a munkásságát és nagyon szerettem, semmi közös nem volt bennünk, mégis, ez örökre a mi napunk marad. Nyugodj békében Péter!

2017. július 13., csütörtök

Ostobátlanítás



Az utolsó hatvan év kutatási eredményei bebizonyították, hogy a Mars bolygón adottak az élet feltételei: levegőt találtak, vizet, termőföldet és az emberi lét fenntartásához megfelelő klímát. Két, földi időszámítás szerint háromszáznegyvenhárom és fél napos évszak váltakozik: a kellemesen meleg, világos nyár, illetve az enyhe, csapadékos, sötét tél. Az újonnan kifejlesztett, plazmahajtóművel működő űrhajóval a Marsra vezető út harminc naposra rövidült. Az eddigieknél is nagyobb kapacitású bolygóközi járműveken kilencszáz utas helyezhető el viszonylag kényelmesen, fejenként száz kilogrammos csomaggal.
Mivel a vezető földi nagyhatalmak nem tudtak megnyugtatóan megállapodni a jövő szempontjából meghatározó fontosságú bolygó birtoklásában, három bázisról – Kalifornia, Bajkál-tó mellék, Hajógyári Sziget – indulhattak az expedíciók a szűzföld meghódítására. Az amerikai és az orosz vezetés először a bázisokat építette ki, kormányzókat küldtek, rendfenntartó erőket, orvosokat, mezőgazdászokat és persze pedagógusokat. A három évig tartó módszeres felkészülés után utazhattak el az első civil telepesek. A jelentkezőknek komoly kiválasztási eljáráson kellett átesniük. Csak azok kezdhettek új életet, akik teljesen egészségesek, együttműködőek, elég kreatívak voltak a váratlan helyzetek megoldására, és nem múltak el negyven évesek. A nyugalom és béke minél nagyobb fokú fenntartása érdekében. előnyben részesítették a heteroszexuális párokat és a gyermekes családokat. Azt remélték, hogy túlnépesedett, szennyezett bolygónknak megfelelő alternatívát találtak, és a leginkább rátermettek új alapokon nyugvó társadalmat alapíthatnak. Értelem, hit, bizalom – ezek voltak a fő vezérlőelvek.
A gigaűrhajók szoros menetrend szerint forogtak a két bolygó között, hogy minél több embert menekítsenek át az újvilágba a kirabolt, elsivatagosodó, pusztulásra ítélt Földről. Nehéz volt bekerülni a szerencsések közé, mivel mind az amerikaiak, mind az oroszok saját állampolgáraikat részesítették előnyben, minél nagyobb többséget szerettek volna elérni.
Nem úgy a magyaroknál, ahol a nemzetközileg deklarált célok helyett a kiválasztásban elsődleges szempontként az anyagiakat tartották szem előtt. Mivel az Európa szívében fekvő kis ország több évszázados frusztrációt cipelt magával, a kiváltsággal, hogy a világon harmadikként indíthattak Mars expedíciót - amit egyébként az Amerikába szakadt Nobel díjas tudósaik munkásságának köszönhettek -, úgy gondolták, végre kiegyenlíthetik a történelmi számlát. Az eladósodott ország az utazók befizetéseiből tervezte egyensúlyba hozni az évtizedek óta súlyos hiányokkal küszködő államkincstárt. Ezért árveréseket rendezett, hogy azok kaphassanak helyet az űrhajón, akik a legtöbbet fizetik érte. Az utaztató bizottság – melynek kilencven tagja előzetesen Kaliforniába látogatott, hogy tapasztalatot gyűjtsön a tizenkét fős amerikai csapat tevékenységéről -, a tejútüvegtörvény értelmében átlátható és a nyilvános működést ígért. Ezért egy szűkebb, negyventagú ellenőrző bizottságot is létrehoztak. A hatékonyság fenntartása érdekében meghívásos pályázatot írtak ki, melynek győzteseként a Göncölszekér Kft. oszthatta el a helyeket. Az utaztató bizottság elnökéhez közeli cég további alvállalkozók bevonásával speciális útitervet készíttetett, a megfelelő időzítésre és az optimális járatsűrűség kialakítására paraméterkönyvet dolgoztatott ki. A takarító- és karbantartó munkálatokat a bizottság elnökhelyettesének sógora nyerte el. Az űrjárművek irányítására a kifejezetten erre a célra alapított Mars-a-Marsra Kft. képezett át tizennyolc berepülő pilótát. A felduzzadt költségek fedezésére hosszú lejáratú IPF (Nemzetközi Bolygó Alap) hitelért folyamodtak.
A projekt a tervezetthez képest némi csúszással, a Mars különadó bevezetése után nyolc évvel sikeresen elindult. Akkor a célbolygó felszínének negyven százalékán már az amerikai és orosz származású, további öt százalékán pedig egyéb, a két ország határain kívüli Mars polgárok osztoztak. Az első magyar űrhajón a bizottságok tagjai kaptak helyet családjuk kíséretében. A második utazáson a kormány prominensei vettek részt. A harmadik fordulóban üzlettársaik, tanácsadóik, szeretőik mellett jól fizető ukrán és albán utasok is nekiindulhattak a nagy kalandnak. A negyedik magyar járaton francia, olasz, valamint a kiválasztási eljáráson elbukott, de gazdag amerikai és orosz polgárok hagyhatták el a Földet.
Közben, teljesen illegálisan, a kínaiak is beszálltak a versenybe. Olcsó és gazdaságosan üzemeltethető járműveiken, melyekkel az út tizennyolc naposra rövidült, kétezer fő számára volt hely, szintén jó pénzért. Hathatós közreműködésüknek köszönhetően néhány év alatt a Mars annyira zsúfolttá vált, hogy megszakítottak minden kapcsolatot az anyabolygóval a további beköltözések megakadályozására.
De a Földön rekedt embereknek akkor már eszükbe sem jutott elutazni. Mivel a lakosságszám jelentősen visszaesett, drasztikusan csökkent az energiaszükséglet. Ennek előállításában egyre nagyobb arányt képviseltek a vízi-, nap- és szélerőművek. Csökkent az ásványkincsek iránti igény is, ezért lemondtak a környezetromboló bányászati eljárásokról. A korábban legtöbb szennyeződést kibocsátó multinacionális gigacégek a nagyrészvényesek és a vezető szakemberek emigrálása miatt leállították termelésüket, így a vízkészlet  megtisztult, ismét fogyaszthatóvá és élvezhetővé vált. Az új, környezetbarát termelési módszerek bevezetése hihetetlen gyorsasággal regenerálta az öreg bolygót, mely négy évtizeddel az utolsó telepesek elindulása után újra önszabályozó, lüktető, egészséges élőhellyé vált.

A Vörös Bolygóra végül mégsem tették ki a megtelt táblát, mert az első háború, valamint az egyre súlyosabb környezetszennyezés miatt gyakorivá váló természeti katasztrófák következményeként lakosainak közel harmada elpusztult. Tudósaik most a Jupitert kutatják, hogy új, emberhez méltó életteret találjanak a pusztulásra ítélt marslakóknak.

Elvitelre


Megint elaludtam. Magamra rángatom a ruhám. Három napja ugyanazt a nadrág-pulóver kombót viselem, de így jár, aki este nem készíti elő a másnapi göncöt. Jobb kézzel fogmosás, ballal félig futólépésben összekapkodom, amire szükségem lehet. Közben lefogkrémezem magam, de ezzel most nem érek rá foglalkozni. Az ajtóból visszarohanok a telefonomért. A lépcsőházból az iskolai kulcscsomómért. Az utcára lépve fura, őszies mélabú csap tarkón. Hűvös van, egyáltalán nem júliusi az idő. Szitál az eső. Persze az esernyőt is ott felejtettem az előszobában. Ismét csúcsot futok, tíz perc alatt a villamosmegállóban vagyok. Gigászira terebélyesedett emberek tömegében verekszem át magam az esővédő alá. Tulajdonképpen utálom az esernyőt, vígasztalom magam nedves arcom törölgetve, miközben a mellettem elhaladó idős úr majdnem kiszúrja a szemem egy decens fekete példánnyal. A villamoson az emberek kipárolgása ázott kutyaszőr szagra kezd hasonlítani. Hangosan megkordul a gyomrom, de közönyt színlelve bámulok tovább kifelé a vízcseppekkel és karcolásokkal sűrűn barázdált ablakon. Közben bevillan, hogy a pénztárcám, benne a bérletem és a bankkártyám, a másik táskámban maradt. Kiver a víz. Vadul kotorászni kezdek a zsákomban. Egy félig rohadt alma és egy zacskó mandula társaságában, a fenntarthatóság jegyében magamnál tartott vászon szatyor és egy spirálfüzet alatt megtalálom azt a kis jegyzettömböm, amit két napja keresek. A tolltartó és három csomag papírzsebkendő mellett, hála istennek, ott lapul a pénztárcám. Megnyugodva szállok le. Sodor a tömeg a koszlott aluljárón át az S-Bahn megálló felé. Hallom, hogy érkezik a járatom, fölrohanok a lépcsőn. A járműbe zuhanva az életemért küzdök, nem kapok levegőt. Szerencsére gyorsabb vagyok, mint az a nagydarab, termoszos pasi, így enyém az utolsó szabad ülés. Két megállóra van szükségem ahhoz, hogy újra normálisan lélegezzek. Mikor a pulzusom is újra hetvenkettőt lüktet, megnézem, van-e nálam apró. Hét euró ötven. Míg átszállok a metróba, három kis büfé mellett megyek el. A másodiknál szoktam megállni. Mint mindig, most is egy szalámis zsömlét és egy kávét kérek. Elvitelre – mondja mosolyogva a fiatal nő, egyszerűen kijelentve. Már megismer. Minden másnap reggel ő szolgál ki. Újra lépcső, de szerencsére most lefelé. Megbotlom. Megúszom a hasraesést, de a hirtelen lendülettől forró lötty fröccsen a kézfejemre. Elnyomok egy káromkodást. Lecihelődök egy padra, még van öt perc a következő szerelvény érkezéséig. Letörölgetem a kávét a kezemről, fölfalom a zsömlét. Csuklani kezdek. Mély levegő, hátrahúzott vállak. A csuklás abbamarad. Belekortyolok a feketébe. Még mindig forró, megégeti a szájpadlásom. Fölszisszenek. Az U-Bahn tele van diákkal. Hangosak, örülnek, hogy hamarosan itt a nyári szünet. Még tíz percem van. Mióta itt dolgozom, valami isteni csoda folytán minden reggel pontosan beértem. Szerencsére ma is időben átlépem az iskola küszöbét. Bent elkap a lendület, fél egykor ocsúdok fel legközelebb. Éhes vagyok. Kimegyek a közeli kioszkhoz és kérek egy dönert. Elvitelre – vigyorog a török tulajdonos. Gondosan becsomagolja az ebédem és rám kacsint, míg átadja. Mindig ezt csinálja és nekem mindig jókedvem lesz tőle. Fél négyig tart a munkaidőm. Ahogy kilépek az iskolakapun, meglepetten veszem észre, hogy elállt az eső és kisütött a nap. Miközben erélyes léptekkel haladok a buszmegálló felé, leveszem a pulóverem. A tanfolyam fél ötkor kezdődik. Előtte mindig iszom egy kávét. A túléléshez kell. Most is bemegyek a kis pékségbe, ahol a kedélyesen molett, de annál pirospozsgásabb néni már fogja is a papírpoharat. Elvitelre – mormolja, szinte csak magának, és már nyomná is az automata gombját. Ebben a pillanatban köszön be a boltba egy fénynyaláb. Kinézek a derűs égboltra, visszafordulok és magamat is meglepve mondom: itt fogyasztásra. Kiülök a fehér csészével a teraszra, bámulom a járókelőket, élvezem a napot és hetek óra először érzem azt, hogy élek.   

2017. július 11., kedd

Minimál

Berlini falfestmény


Soros, Soros, Soros, Soros,
Soros, Soros, Soros, migráns,
Soros, Soros, migráns, migráns,
Soros, migráns, migráns, migráns,
migráns, migráns, migráns, migráns,
migráns, migráns, migráns, buzi,
migráns, migráns, buzi, buzi,
migráns, buzi, buzi, buzi,
buzi, buzi, buzi, buzi,
buzi, buzi, buzi, Soros,
buzi, buzi, Soros, Soros,
buzi, Soros, Soros, Soros,
Soros, Soros, Soros, Soros

2017. július 4., kedd

Üzenet


Soros
Soros, Soros,
Soros, Soros, Soros
Soros, Soros, Soros, Soros
Soros, Soros, Soros, Gyurcsány,
Soros, Soros, Gyurcsány, Gyurcsány,
Soros, Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány,
Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány,
Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány, Soros,
Gyurcsány, Gyurcsány, Soros, Soros,
Gyurcsány, Soros, Soros, Soros,
Soros, Soros, Soros, Soros,
Soros, Soros, Soros,
Soros, Soros,
Soros