2017. június 26., hétfő

Felhős vers


Szeretnék még egyszer heverni egy réten,
hanyattfekve felhőket nézni az égen,
lesni a formákat: ember, állat, isten,
de jó lenne újra fürödni a hitben!

Elhinni, hogy én majd máshogyan csinálom,
mint anyámék. Ha a magam útját járom,
nagyszerű tetteket viszek majd véghez.
Úgy megyek el innen, hogy hátra se nézek.

Kőfalon ücsörgök lábamat lógázva,
tornyokat bámulok könyveken mélázva,
szárnyaim kibontom, repülök a fénybe,
az én életemnek soha nem lesz vége.

Hallgatni a tenger csöndes morajlását,
csillagfényes éjjel vörösbor hatását
érezni és sírva gondolni a múltra:
mely elágazásnál fordultam rossz útra?

2017. június 25., vasárnap

Négysoros, avagy egy terápia következő állomása

Keresztek hegye, Litvánia

Négysoros
Ha leszakad az ég, borulj rám,
Ha simogat a kéz, nevess rám.
Ha kicsordul a vér, ne nézz rám,
Ha utolér a vég, taposs rám.

Ez a kis négysoros az írásterápiám része. Mondhatnám, hogy életközepi válságban vagyok, de ez nem lenne igaz. Sokkal helyesebb volna a "halálközeli" megfogalmazás, hiszen nagy valószínűséggel sokkal kevesebb van előttem, mint amennyit magam mögött tudhatok. Mióta tavaly ténylegesen elkergettem az ajtómon erősen dörömbölő kaszást, már nem áll tőlem távol az elmúlás gondolata. Nem félek a haláltól, egyáltalán nem. Az odavezető úttól már sokkal inkább. Mindig harcosnak tartottam magam, de az utóbbi hetekben mintha ez a mozgatóerő is eltűnt volna belőlem. Rájöttem, hogy az a sodrás, ami egész életemben ide-oda vitt, most zátonyra futtatott. Nincs mese, újra kell definiálnom magam. Van munkám, de nem érzem jól magam benne. Lehet, hogy nem is kell mást csinálnom, csak máshol. Nem tudom, azt hiszem, ki kell még néhány dolgot próbálnom. De szorít az idő. Az a szorongás, ami rám tört, tarthatatlanná vált, ezért fogtam írásterápiába. És működik. Sokkal jobban vagyok. Határozottan. Van, hogy hajnal ötkor arra ébredek, verssorok formálódtak a gondolataimban. És veszem a fáradságot, előkapom a gépem, leírom őket. Lesz, ami lesz, ezt most magamért teszem. Mindig éreztem, hogy az írás gyógyít. Most hát ezzel kúrálom magam. 

2017. június 24., szombat

Esti vers


Ha az ember fáradt,
nem mos este lábat.
Bezuhan az ágyba,
csak senki ne lássa.

Ha az ember lusta,
alszik mint a bunda.
Talpait kidugja,
cica csiklandozza. 









2017. június 23., péntek

Vihar



Lezuhantak a földre a felhők, 
Szoknyájukat rázva vad táncot jártak.
A kiégett fűszálak hűsítőre vágytak,
Esőfüggöny alatt buja zölddé váltak.

Villámok fényénél küzdöttek az erdők.
Ropogva hajlongtak tölgyek, bükkök, hársak.
Nyakukba zuhogó víz alól ordibáltak:
Csak a viharral dacolva élnek túl a bátrak. 





2017. június 22., csütörtök

Nagyon sárga



Kövér varjak károgása ébresztett ma reggel.
A napsugár szűk réseken tör utat magának.
Sárgás fények melege üzeni, hogy menjek.
Nehéz a lépés, ledönt a lábamról a bánat.

S bár a célt valahol egy sötét láda rejti,
melynek kulcsát tudatom mélyébe zártam,
úgy indulok el, hogy senki se sejti,
előttem még a más, amire mindig vártam.

Egy kicsit kék, egy kicsit zöld és nagyon sárga.
Szűk szobám aranyló fényekben fürdik.
Érezhetném, de tudom, nem vagyok árva.
Fölébreszt-e holnap kövér varjak károgása?








2017. június 18., vasárnap

Gyerek, aki mindenkit kiborít


Tizenöt volt az anyja, amikor valamelyik afrikai országból terhesen Berlinbe jött. Szült  még egy gyereket, de az apákról nincs hír. A nagyobbik kifog minden szakemberen, akik tehetetlenül tárják szét a karjukat. Tíz éves, de már saját youtube csatornája van, ahol azt közvetíti, hogy késő este is lövöldözős játékkal szórakoztatja magát. A hétéves kisöccs a háttérben fáradtan nyafog. Valahol az anya is jelen van, de inkább csak testben, mint valós értelemben. A srác unatkozik, így azzal szórakoztatja magát, amivel csak tudja: leginkább másokat sérteget. Különösen érdekli a felnőttek nemi orientációja, múltkor durván megtámadott egy meleg pedagógust. Egyelőre még csak verbálisan. Engem is simán kiborított. Pedig én megszoktam az előző suliban a terhelést. Ha a többiek látják, hogy a felnőttek tehetetlenek, lelkesen követik a példáját. Igen, ő egy példaképpé növi ki magát. Nem ismer korlátokat, szabályokat, vagy ha mégis, nagyon ügyesen titkolja azt. Eddig legalább volt egy török nevelő, akit tisztelt, de ez a respekt is elfogyott mára. A férfi totálisan kiborult, amikor a gyerek neki sem fogadott szót. Ez most az új játék: kiborítani a felnőtteket. Jó úton jár, szépen sorban veszíti el mindenki a türelmét. Ő ilyenkor elégedetten nevet. Elérte a célját. Azt mondta menne úszni, de amikor indultak volna, gyorsan bejelentette, hogy otthon hagyta a cuccát, mégse tart a csapattal. Focizna inkább - jelezte máskor, de valahogy mégsincs kedve, amikor rúgni kellene a labdát. Értelmes tevékenység helyett bandavezért játszik, rohan a négyemeletes, háromlépcsőházas iskolában föl és alá, a kisebbek (egyre többen) pedig lelkesen utána. Közben megtanulják, hogyan kell föltartott középső ujjal másoknak beinteni. Abban az iskolában, ahol több a problémás gyerek, mint az átlagos (akiket sorra visznek el a szüleik másik intézménybe) elég kilátástalan az integráció. Németország valamit nagyon rosszul csinál.

2017. június 16., péntek

Azeri fiúk

Kilenc éves, én hétnek néztem. Nem tudni miért menekültek el Azerbajdzsánból. Két és fél éve laknak menekültszállón, egy szobában öten. Az anyja fiatal, csöndes asszony, otthon tanár volt. Az apja - még nem láttam, csak mondják -, idős ember, vagy legalábbis úgy néz ki, mintha az volna. Persze lehet, hogy csak a sors gyűrte meg. A srác traumatizált, sokat beszél harcról, fegyverekről, halálról. Ha leckét ír, folyton felugrik, rohan egy kört, össze-vissza beszél megállás nélkül. Olyan mély nyughatatlanságot hordoz magában, amilyet én még nem láttam. Aztán visszaül, dolgozik megint egy percet, majd kezdi előröl. Nem tud kapcsolatot kezdeményezni, sosem néz senki arcára, félrefordítja a fejét, nem tart szemkontaktust. Sokat verekszik, ha úgy érzi, sérelem éri, azonnal visszavág. Persze akkor is, ha nincs igaza. Mivel kicsi és viszonylag gyönge, gyakran marad alul, olyankor megállíthatatlanul sír. Jár pszichológushoz, de csak kéthetente. Mivel némettudása még bőven hagy kivetnivalót, képzelem, milyen hatékony lehet a terápia. De legalább foglalkoznak vele. Volt nekem már régebben, még a Willkommen Klasseban egy azeri fiam. Nem tudta megszokni Berlint, visszavágyott szülőhazájába, bármennyire is nehéz volt ott neki. Az apja drogos volt, meghalt, az anyja még azelőtt elmenekült, hogy az agresszív férfi  agyonverte volna. A srác sosem bocsátotta meg az anyjának, amiért otthagyta. Sok év után történt meg a csonka család egyesítése, de sajnos már későn. Az anya az elhagyott tízéves kisfiú helyett egy dohányzó, iskolakerülő, balhés kamaszt kapott vissza. Sok vita, veszekedés, bútorborogatás és sikertelen békítési kísérlet után (néha forró dróton voltunk a családsegítő munkatársával), a fiú visszament Bakuba.  Azt mondta, katonának áll, harcolni akar. Pedig pontosan tudta, hogy otthon, a bandák között gyakran véres a leszámolás. Ennek a kis kilencévesnek még van esélye, ha megfelelő segítséget kap. Az elmúlt három hónap weddingi iskolai tapasztalatom sajnos azt mutatja, nincs hatékony segítség. Én is azon vagyok, hogy föladom. Továbbra is hiszek az integrációban, ám ahogy ebben az iskolában csinálják (helyesebben nem csinálják), az nem vezet sehová. Amikor erre a kisfiúra nézek, látom azt nagyot is, aki lemondott az anyjáról, a békéről, és a már megszokott rosszat választotta. Ennek a kicsinek van családja, aki törődik vele, de talán nem is értjük, milyen tragédiákon át vezetett az útjuk idáig.
Szegény azeri fiúk, vajon mi lesz velük?

2017. május 6., szombat

Eltűnt egy gyerek

Nem találták, pedig végig megvolt

Már vagy egy fél órája ültünk a suli egyik földszinti helyiségében körberakott székeken és egy hosszadalmasnak tűnő coaching folyamat első állomásaként mondtuk el magunkról, kik vagyunk, amikor berontott egy halálra vált tanító: nem érkezett meg az egyik kislány az órára. A srác, aki azelőtt vigyázott a gyerekekre, elmondta, hogy már több mint fél órája fölküldte az osztályba az összes gyereket. A kislánnyal annyi történt, hogy elesett és megkarcolta magát, de nem volt komoly. Kicsit szipogott, de elindult ő is a terem felé. Ahová nem érkezett meg. A tanárnő elviharzott, a srác rém rosszul érezte magát, s bár a coach megpróbálta helyre rakni a történetet, a fergetegesnek addig sem mondható hangulat még nyomottabb lett. Ez a coaching szerintem amúgy is tök  felesleges, mert a kollégák fele nagyjából úgy viselkedik mint egy óvodás: megsértődik, hangoskodik, nem figyel oda a másikra, fújja a magáét, hülyeségeket beszél, vihorászik...Fél óra múlva egy másik kolléga elment megnézni, mi a helyzet, de a kislány még akkor sem volt meg. Közben már értesítették a szüleit is, az igazgató és a helyettese azon volt, hogy lassan talán a rendőrséget is hívni kellene. Ugyanis mindent átnéztek: az udvart, a folyosókat, a vécéket. Egy óra múlva megint elment egy kolléga érdeklődni, hogy áll az ügy: időközben meglett a kislány. A fejlesztőpedagógus vitte magával, ugyanis órarend szerinti német nyelvi fejlesztésen kellett résztvennie. Az egyéni fejlesztések órarendje állítólag a tanáriban is megtalálható. De az osztálytanítónak mindenképpen tudnia kellett volna róla. Nem irigyeltem a gyerek szüleit, akik egyszer csak kaptak egy hívást, hogy nem találják a kislányukat. Aztán szerencsére egy másikat, hogy tulajdonképpen el se tűnt, végig megvolt, ráadásult ott, ahol lennie kellett volna. Mit gondolnak, miféle rend van ebben az iskolában? Hát ilyen.

2017. április 24., hétfő

Iskola németül

Szimpatikus, hogy itt az iskola döntheti el, hogyan tanítana
Az általános iskola, ahol dolgozom, ma - hát hogy is fordítsam - tanítás nélküli munkanapot tartott. Merthogy egy új, az iskola jelenlegi célcsoportjához a legjobban illeszkedő pedagógiai programot szeretnénk kifejleszteni. Hét csoportban dolgoztunk, mindegyik csapatnak megadott szempontok alapján  ki kellett alakítani egy nagvonalakban megrajzolt iskolamodellt.
A mi sulinkban hatodik osztályig tanulnak a gyerekek, utána másik iskolát kell választaniuk. Eddig 1-3 és 4-6 osztályosok együtt képeztek tanulócsoportokat. Ezt én apukámtól hallottam utoljára: a kis falusi iskolában olyan kevesen voltak, hogy minden gyerek együtt tanult az első négy osztályban. Itt Berlinben ez egy bevett forma. Ennek a módszernek persze vannak előnyei, hátrányai. Van pedagógus, aki kifejezetten szereti (bár rémesen megterhelő három különböző évfolyamra felkészülni, sőt, még azon belül is tovább differenciálni), van, aki váltana. Szóval a mai nap (és még egy májusban) többek között arról is szólt, hogy akarjuk-e ezt tovább, vagy találjunk ki más tanítási formát. Nagyon tetszett, hogy folyton azt hallottam: a mi gyerekeinknek ez volna jó, az volna jó...Mivel én egy hónapja dolgozom itt és nem is tanítok, eleinte csak füleltem, mit mondanak a többiek. A suli Weddingben található, ahol szinte minden gyerek migrációs háttérrel rendelkezik. Ez adja a legfontosabb feladatot: a német nyelvi kompetenciák erőteljes fejlesztését. Sokan vannak németül szinte nem, vagy alig beszélő diákok. Az első hónap tapasztalatai alapján én ennél tovább mentem: fölvetettem, hogy a nyelven túl valamit kezdeni kellene a kulturális különbségekkel is. Javarészt első- második generációs török, arab, afrikai, lengyel, román, bolgár, orosz gyerekeink vannak, akiket többségében a német középosztály képviselői tanítanak az európai/német kultúra keretei között. Be is vette a csoportunk egy fontos pontként a tervbe a családi házzal való szorosabb együttműködést, kulturális projektek kifejlesztését. Utána prezentáltuk a terveket, majd mindenki kiválaszthatta a számára legszimpatikusabb hármat. Nem tudom, melyik modell kapta a legtöbb szavazatot, de remélem, hogy a kulturális munka mindenképpen bekerül a fontos feladatok közé. Fura, hogy eddig nem fektettek erre nagyobb hangsúlyt. Mondjuk olyan nagy a fluktuáció, a betegállományban lévők száma, annyi pedagógus hiányzik a rendszerből, hogy gyakran a túlélésre játszanak. Egyre nagyobb kedvem van tanítóként is kipróbálni magam Berlinben.

2017. április 23., vasárnap

Gyereknevelés az S-Bahnon

Falra festett vonat

Pénteken, munkából hazafelé az S-Bahnon hulla fáradtan ültem le egy kamasz srác mellé. Átellenben ült egy még viszonylag fiatal, nagyon szép, intelligens tekintetű nő zöld kendőben.  A majd bokáig érő szintén zöld lepel alatt farmert viselt és modern edzőcipőt hordott. Mellette egy fogszabályzós, hosszú hajú kamaszlány, az ölében egy négyéves forma kislány. Hatalmas bevásárlószatyor terpeszkedett a lábaiknál. A mellettem ülő srác a mobiljával matatott. Arra kaptam föl a fejem, hogy a nő a a fiúnak magyaráz valamit lendületesen. Nem dícsérte az biztos, de nem is emelte föl különösebben a hangját. A fiú morgott, nagyon mérges volt, de engedelmesen átadta a telefonját a nőnek, aki a táskájába tette. Törökül beszéltek, de néha német szavakat is használtak. Annyit megértettem, hogy egy hét. Még mutatta is az ujjaival a hét napot. A fiú arca rettenetesen megnyúlt, de - hát hiszen kamasz - vonogatta a vállát és azt hajtogatta, hogy neki mindegy. A metakommunikációja azonban árulkodott arról, hogy telibe talált a büntetés. A fogszabályzós kamaszlány csúfolódni kezdett (gondolom a srác nővére lehetett), de a nő rövid úton leintette. Tovább magyarázott, mire a srác dúlva-fúlva magához vette a méretes pakkot.
Nem ismertem az előzményeket, fogalmam sem volt, miről beszéltek, mi történt, mégis, nagyon szimpatikus volt a nő viselkedése: józanul, kiabálás nélkül jelezte gyerekének, hogy bizonyos tetteknek következményei vannak. Pontosan megmondta, hogy ez most hétnapos mobilmegvonás. Látva a mozdulatot, ahogy a telefont elsüllyeztette a táskájában, biztos vagyok benne, hogy az hét napig nem kerül elő onnan. Igazából semmi különös nem történt: egy anya megregulázta a fiát. Mégis, ebben a kulturális kavarodásban annyira jó volt látni, hogy mennyire egyformák vagyunk. Mindegy, hogy mit viselünk, milyen nyelven beszélünk, sokkal több minden köt minket össze, mint ami elválaszt.  És ezt akkor, amikor a más kultúrák elleni uszítás olyan hangos, hogy néha már a saját hangunkat sem halljuk, nagyon fontos kihangsúlyozni.