Megint eltelt egy hét

Továbbra is két világ között lebegek

Hétfő délután  telefonon kerestek, egy munkaközvetítő iroda jelentkezett. Nagyon kedves pasas invitált másnapra egy munkamegbeszélésre. Jó messzire kellett mennem, a városnak ebben a részében még sosem jártam. A RingS-Bahnnal  több mint tíz megállót utaztam, utána pedig még metróra kellett átszállnom. Amúgy, ha ilyen tömegközlekedés kínálkozik, egyáltalán nem rossz külvárosban lakni, különösen, ha errefelé olcsóbbak a bérleti díjak. Majd utána nézek ennek is. Visszatérve az ügynökségre: szimpi volt a srác, most már tényleg úgy érzem, hogy csak elszántság kérdése és lesz munkám. De jelenleg inkább már arra játszom, hogy januárnál előbb ne kötelezzem el magam, mert karácsonyra mindenképpen hazamegyünk. Még lesz egy köröm a Jobcenterrel, mert ez a közvetítő is számon kért valamilyen szerződést, amiben a Jobcenter támogatja a munkakeresésem. De ez az ember legalább adott nekem egy pecsétes, nyomtatott kérvényt, amit majd le kell adnom a hivatalban. A jövő héten elintézem ezt is. Amúgy egészen jól ment a beszélgetés németül. Sőt, csütörtök délután egy másik hivatalban voltam, ahol kifejezetten külföldieknek segítenek a munkához jutásban. Ott meg egyenesen brillíroztam. Érdekes: van, amikor csak nyökögök, meg makogok, de a fontos pillanatokban eddig még mindig nagyon összeszedetten tudtam használni mindazt, ami ott kavarog a fejemben. Az utóbbi szervezetnél az volt a legviccesebb, hogy azt javasolták, tanuljam ki a szakácsmesterséget. Mondtam, hogy én már nem tanulok semmit, én végre dolgozni akarok, abban tudnak-e segíteni. Hát, abban nem. 

Németorszgára, de az én életemre is ez jellemző: elterelés

Az a baj, hogy egyrészről túlképzett vagyok, másrészről pedig nincs kétkezi munkatapasztalatom. Úgyhogy most különböző önéletrajzokat gyártok, az egyikben letagadom a diplomáimat, a másikban meg behazudok néhány év ilyen-olyan kétkezi munkatapasztalatot. Attól tartok, a végén már úgy összekutyulom, hogy azt sem tudom ki vagyok és mit is csináltam az elmúlt húsz évben. Egyrészt persze óriási szükséglet, hogy legyen végre valamilyen kenyérkeresetem, és elköltözni is jó volna bármilyen mini, de saját lakásba. Ami itt sem olcsó, szóval egyelőre még nem világos a jövőképem. Másrészt pedig a hideg kiver, ha belegondolok, hogy alkalmazottként kell dolgoznom. Mert ugye, az elmúlt években elég szabadon döntöttem munkaidőről, munkakezdésről és arról, mikor mit csinálok éppen. De ahogy az otthoni híreket olvasgatom, hát Magyarországra visszamenni most egyenesen őrültség volna. Szóval lebegek tovább két világ között, mint ahogy nagyjából egész eddigi életemben tettem. Sem ide, sem oda nem tartozom.