Az első munka - ami csak rajtam áll

Papa, mama, gyerek

Ma túlestem életem első Vorstellungsgespräch-jén, azaz állásinterjúján. Egy óvodába keresnek heti 13,5 órában amolyan mindenest. Nem izgultam túl a dolgot, mivel a jövő héten is megyek még két helyre, szóval lesz, ami lesz alapon vágtam neki. Az interjút nem az adott óvoda vezetőjével nyomtuk le, bár ő is ott volt, hanem a körzet fő-fő óvodavezetőjével, aki nagyon sok intézményt irányít. Mint kiderült, neki távlati céljai vannak velem. Szeretné, ha gyorsan honosíttatnám a diplomám (a pedagógusit) és óvónőként (itt nevelőnek hívják) dolgoznék később náluk, mivel ebből nagyon nagy a hiány. Mentegetőztem, hogy talán mégsem tudok olyan jól németül, de szerintük nagyon is jól tudok. Na, ezzel inkább nem vitatkoztam. Az tény, hogy éles helyzetben mindig sokkal jobban teljesítek, tényleg elég jól nyomtam, de máskor meg csak makogok összevissza. Háromszor kellene mennem egy héten, háromszor négy és fél órára. Ezt féllábon is ki lehet bírni. Közben tanulok tovább németül, és nyárra már tényleg - a magam mércéjével is - jól fogok beszélni. Hétfőn megyek próbamunkára, de azt mondták, rajtam áll a döntés, ők egyelőre csak velem beszéltek. Azért ez hízelgő. Szóval, a "Lehet-e új életet kezdeni az emberélet útjának felén is túl, Berlinben?" kérdésre egyelőre a válaszom: igen, lehet.