Kislány a hintán

Ki tudja, hogyan, merre kószáltak (a kép csak illusztráció)

Amikor először megpillantottam, csak a hosszú, fényes fekete haját láttam, mert szégyenlősen elbújt előlem. Nyolcéves, szerb származású roma kislány. Senki nem tudja, hogy már Németországban született vagy még Szerbiában. Ami biztos: anyja tizenöt volt, amikor szülte, aztán jött még sorban három testvér. Az apja se lehetett sokkal idősebb. Csavarogtak Németország szerte, míg mind a négy gyerek gyermekotthonba nem került. Az én kislányom - mert hetente több délutánt vele töltök el - nem olyan félszeg ám, mint amilyennek először tűnt. Sőt, kifejezetten akaratos, hisztis, sokszor teljesen váratlanul a fejébe vesz valamit és akkor megállíthatatlanul fújja a magáét. Múlt pénteken például nem akart fagyizni jönni velem, inkább a többi gyerekkel ment volna. Persze, teljesen érthető. Az azonban már nem,  miért akarta, hogy én ne kísérjem el őket. Hajthatatlan volt, annyira belelovalta magát, hogy végül otthon hagyták. Visszavonult kedvenc helyére, a hintára. Ott hüppögött. Aztán, mintha mi sem történt volna, mégiscsak eljött velem. Megkerestük a csoportot és minden rendben volt. Az én leánykám kedvenc helye a hinta. Ki tudja, mire gondol, képzeletben hová száll, amikor ott ül és a magasba hajtja magát. Szeret a mászókán mindenféle kunsztokat csinálni. Hát csütörtökön játszótérre vittem. A barátnője is velünk jött. Kerestem az interneten egy szuper - Robin Hood - játszóparkot, ahol aztán tényleg minden van. Amolyan gyerekparadicsom. De ott sem igazán tudtak mit kezdeni magukkal. Összevesztek két fiúval és mindenáron bosszút akartak rajtuk állni. Az intézményi élet ragadozóvá teszi őket. Állandóan résen vannak, minden kis sérelmet azonnal megtorolnak. A játszótéren kaptak fagyit. A másik kislány a zsebpénzéből szeretett volna még egy gombócot venni magának. Az én lánykám azonban nem. Azt mondta, ő spórol. Olyan sok pénzt akar összegyűjteni, hogy a kis tárcája minden zsebe tele legyen. Mire gyűjt? - kérdeztem. Lakást akar venni az anyukájának. Akit féléve nem látott. És aki még mindig csak 23 éves. Szívszorító. Pénteken ismét meglátogattam. Újra kezdte, hogy menjek haza, egyedül akar játszani az udvaron. Azt hiszem, nagyon nehezen visel minden kötöttséget, arra a régi szabadságra vágyik, amire talán már nem is emlékszik. Vártam, hogy újra hisztizzen, de sikerült elkerülni. Elmagyaráztam neki, mit jelent a kompromisszum és megkötöttük. Játszottunk egy jót ketten (sakkoztunk, Ki nevet a végén?-t és Marokkót is), aztán magára hagytam. De előtte még nagyon megdicsértem, hogy milyen ügyesen megtaláltuk mi ketten a közös nevezőt. Pici lépés előre? Igen, talán. De tudom, hogy nagyon sok nehézség vár még ránk. Hiszen nagyon hangulatember. Egyik nap megbeszéljük, mit csinálunk legközelebb, aztán meggondolja magát. Rettenetesen magányos. Társasjátékozni is egyedül szokott. És folyton hintázik, mert talán ott érzi magát biztonságban. Azt is mondták, hogy az apja verte őket. És valamelyik felnőtt szexuálisan is zaklatta. Hát röpül képzeletben egy jobb világba, ahol az anyukájának lakása van, és együtt élhetnek. Addig is gyűjt szorgalmasan. Még nem tudja, hogy sosem lesz meg az a lakás...