Holnapután hajnalban (vagy, ha meggondolom magam, akkor inkább reggel) hazamegyek másfél hétre. Kocsival megyek, de otthon hagyom a járgányt. Itt gyakorlatilag nem használom, hamarosan vizsgáztatni is kell és sokkal nagyobb szükségem lesz rá akkor, amikor éppen otthon vagyok. Mert azért talán egy kicsit gyakrabban hazaugrom majd, mint eddig. Repülővel megéri akár csak egy hosszú hétvégére is hazalátogatni, főleg, ha az ember előre foglal jegyet. Már nem készülődöm, mint eddig.Hiszen ez csak egy látogatás. Már nem úgy indulok el, hogy mindent összepakolok, hátha vissza se jövök. Azt hiszem, túl vagyok az első nehéz időszakon. Egy ismerősöm tette hozzá, miután arról beszélt, mennyivel jobb Berlinben élni, mint szülőföldjén (Erdélyben): "ja, azt elfelejtettem mondani, hogy az első két év az nagyon szar". Igen, az ember küzd magával, az identitásával, a hátrahagyott, kényelmes, mindennel felszerelt otthona hiányával, a nyelvi nehézségekkel, az ismeretlen körülményekkel, hivatalokkal...és sokan mondják, hogy munkát is a második év végén/után találtak. Vagy legalábbis olyan munkát, ami már megfelelt nekik. A nyelvvel még mindig küszködöm, de szerencsére az addig csak álmaimban élő munkát (migránsokkal foglalkozni) fél év után megtaláltam. Igaz, hogy csak részmunkaidőben, de hát már ez is több volt, mint amit remélhettem. Még meg kell tanulnom magam sokkal jobban menedzselni. Mindenki, német ismerőseim is azt mondják, itt sem szégyenlősködni sem udvariaskodni nem szabad, harcolni kell, ha valamit el akarsz érni. Hát, ez nem ment nekem otthon sem valami jól. Másokért küzdeni? Az oké. Magamért? Az olyan ciki. Pedig, ha tovább akarok lépni, akkor ezt még meg kell tanulnom. Most hazamegyek, feltöltődöm egy kicsit és amikor visszajövök, nekiállok megvalósítani az álmom teljes munkaidőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése