 |
Látszik már a vége?
|
Ez az, ami megúszhatatlan. Ha az ember egy másik országba költözik, bármennyire is úgy gondolja, hogy ismeri, akkor is sokk éri. Lehet, hogy kisebb, lehet, hogy elviselhető, de mindenképpen időre van szükség ahhoz, hogy földolgozzuk a különbözőséget. Én viszonylag jól ismertem Berlint, amikor kiköltöztem. Már sokszor jártam itt előtte, voltak ismerőseim, barátaim, rokonaim. Na, jó, németül sajnos nem tudtam, elég nagy merészség volt így nekivágni. De volt még némi tartalékom, szóval valahogy kihúztam addig, amíg az első értelmes munka megtalált. Mégis nehéz volt: az otthonom, a megszokott, belakott kis életem, a családom, a barátaim, a magyar nyelv, az újságos standok, a könyveim - mind-mind nagyon hiányoztak. Úgy éreztem magam időnként, mint egy kisgyerek, aki támogatás nélkül elvész. Pedig nem vagyok egy ijedős és beszari, mégis. Persze azért csináltam mindent, nem hagytam magam, de rengeteg energiát vitt el. Még néha a mécses is eltörött. Naná. De ez normális. Az ember aztán lassan beletanul, megszokja, a nyelvet is úgy, ahogy megérti, a munkából vagy valamilyen programról néha - véletlenül - azt mondja, hogy hazamegy. A bizonytalanság hirtelen állandóságba csap át - én ekkor tettem ki az első képeket a falra. Mosógépet még mindig nem vettem, mert hát minek, ha úgyis költözik az ember...de valahol, a lelkem mélyén barátkozom a gondolattal, hogy hosszabb távon maradok. Már ugyanúgy dühöngök a boltban, ha nem találok valamit, mint otthon, kiakadok, ha megint kimarad az S-Bahn, szidom a bürokráciát, veszekszem, ha kell és ha valamelyik hivatalban beszólnak, fölemelem a fejem és a hangom: én, kérem EU-polgár vagyok. A kulturális sokk normális, fogadjuk el annak tudatában, hogy elmúlik. Utána minden egyszerűbb, békésebb és világosabb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése