 |
Ez is szuper, csak nem látszik
|
Ahogy leengedtem a rolót, szemembe ötlött a hold. Eddig nem is nagyon figyeltem, de most, hogy ismerőseim egy része napok óta szebbnél szebb szuperhold fotókat oszt meg, talán érzékenyebb voltam a látványra. Mindig falun laktam. Igaz, hogy a főváros vonzáskörzetében (bejáró voltam egész életemben, s ha valaki nem tudja, ez mit jelent, hallgassa meg Cseh Tamás remek dalát erről), de mégis csak falun. Tizennégy évig volt kutyám, akit mindig késő este etettem meg. Mindennapi rituálém része lett, hogy miután Artúr megkapta, ami neki járt, egy kicsit kint maradtam még és szemlélődtem. Figyeltem a csillagokat, a sötétlő hegyeket, a holdat, ami hol látszott, hol csak így-úgy megvilágította a rohanó felhőket. Szerettem ezeket a mindenséget közvetítő pillanatokat. Érdekes módon sosem azt éreztem, hogy kicsi és sebezhető vagyok, sokkal inkább megnyugodtam és békesség töltött el. Hiányzik a természet. Születésemtől fogva a mindent irányító ritmus szerint éltem: hóvirág-, majd ibolyaidő. Orgona, hárs, jácint illat. Friss, majd harsány zöldek, tulipán színek, cseresznye, barack virága. A természetben mindig történik valami. Az egyik nap még szürke, a másik nap már zöld. Elébb még rozsda és vörös, utána dérfehér. Berlin kifejezetten gazdag parkokban, de ezek csak foltok, nekem az egész kell, a hatalmas, a lehetőség, hogy csak úgy kisétálok az erdőbe, fölmegyek a sziklákhoz, járok egyet a friss levegőn. Ahogy ma a háztetők mögül és a felhők közül előbukkant a hold egy pillanatra, hogy aztán szinte azonnal el is tűnjön, otthon voltam. A teraszon álltam, hátrahajtottam a fejem, hogy minél nagyobb ívet lássak és úgy éreztem, minden rendben lesz. Hiszen a hold ugyanaz, csak máshonnan látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése