Baleset

"...megpróbált belekapaszkodni a fénybe..."

Szinte üres volt az utolsó járat. Mindössze hárman utaztak a hátsó kocsiban. Mindannyian menetirányban, az ablak mellett ültek. A két férfi és Marcsa kifejezéstelen arccal, el-elkalandozó figyelemmel bámulták az éjszakai lepelbe borult utcák imbolygó fényeit. Lefekvéshez készülődött a város. A békés otthonok szelíd csillagai barátságosan világítottak az ablakokból, de a békétlenek házatájáról vörös üstökösök szikrázták az indulatokat szerteszét. Színes függönyszamba, felhőket zúzó redőnymarimba, kékesen villódzó képernyőmesék kakofóniája jelezte a fáradtaknak, hogy ideje véget vetni ennek a napnak.   

Időnként, ahogy a szerelvény kanyarodott, fémes csikorgás hasított a zakatolásba. Úgy gyűrték le a kihalt megállókat, ahogy futószalag mellett dobozol a forró levegőtől és takarékosnak szánt mozdulatoktól izzadt testű munkás: unott egykedvűséggel. Az egyik férfi Kaszásdűlőn, a másik Római-fürdőn szállt le. Marcsa észre se vette, hogy egyedül maradt. Békásmegyer, végállomás – recsegte a hangszóró a langyos éjszakába. Ő is cihelődni kezdett. Ráérősen közelítette meg az első ajtót – ennyivel is közelebb került az otthonához. „Ha még nem sétáltattad volna meg Artúrt, gyere elém vele” – dobott egy sms-t a férjének. Nem szeretette a délutáni műszakot, félt egyedül a kihalt utcán. Minden bűnügyet elolvasott a Blikkben és a híradók se nagyon szóltak másról: leütötték, megerőszakolták, kirabolták, holtan találták...Békás mindig is zűrös volt. Hol unatkozó kamaszok, hol hajléktalanok rendeztek balhét, de kurvák, stricik és börtönből ki-be járók is nehezítették az itt ragadtak életét. A szomszédasszonynak a múlt héten tépték le a táskáját a válláról, pedig még épp csak besötétedett. Tízezer forintja és az összes irata bánta. Sosem találják meg támadóját, nem mintha olyan nagyon keresnék. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy ennyivel megúszta. Állítólag néhány hónapja egy középkorú férfit úgy megvertek, hogy az egyik szemére megvakult.

Marcsa nagyot sóhajtott. Fáradt volt. A délutáni műszak tízig tart, mire bezárja a kasszát és leszámol, fél tizenegy. Kezdetben Géza minden alkalommal várta az állomáson, de mióta korábban zár a kocsma, hazamegy, és rendszerint elalszik. „Mit is akarnának egy ilyen vénasszonytól” – viccelődik, ha az estére terelődik a szó. Hát ő csak tudja: már évek óta nem akar tőle semmit. Negyvenkilenc éves. Néha tényleg öregnek érzi magát.

A járat hirtelen nagyot döccent, aztán egy óriási csikorgás és kattanás hallatszott. Marcsa egy ütést érzett. Még átsuhant a fején, hogy baleset történt, de fölfogni már nem volt ideje: minden elsötétült. Arra eszmélt, hogy minden olyan könnyű lett. Megszűnt a gravitáció. Óvatosan kinyitotta a szemét, és csodálkozva látta, hogy a lakótelep fölött lebeg. Nem volt kitől megkérdeznie, mi történt és hogy került oda. Egyedül volt, mégse félt. Kíváncsisága gyorsan legyőzte döbbenetét. Olyan határozottan választotta ki az ablakot, amelyen át belesett a nyolcadik emeleti lakásba, mintha teljesen normális volna, amit csinál. Két fiatal szeretkezett egy kihúzható, barna-drapp csíkos kanapén. Jé, az első ágyunk – gondolta. A falról Jimmi Hendrix és Jannis Joplin figyelte cinkos mosollyal egy új élet születését. Régen szerette a zenét, Gézával is egy Hobó koncerten ismerkedtek meg. Aztán a Margit kórháznál találta magát. A szülőágyon feküdt és hangosan jajgatott. A szülőszoba vékony fényein át szemlélte, hogyan jön világra Gézuka. Érzelmek nélkül nézte a sokszor megidézett eseményt. Elég bizarr volt így kívülről az egész. Egyáltalán nem olyan felemelő, mint ahogy emlékezett rá. Úristen, mennyi vér. Még jó, hogy azt a pokoli fájdalmat nem érzi újra.

Összevissza váltották egymást a képek, mint egy megbolondult slideshow-ban: Gézuka zokog a kék kerítésű óvodában, amikor először hagyja ott. Akkor még elhitte, hogy minden rendben, pedig már ott lapult a vermutos üveg a könyvek mögött. Még néhány évig hazudott Géza magának is, végül megadta magát, legyűrte az alkohol. Aztán ott állt a ravatalozóban anyja koporsója mellett – Tényleg, temetnek még az óbékási temetőbe? - és arra gondolt, hogy valójában mindig idegenek voltak egymás számára. És már jött is az a szerencsétlen bizonyítvány: három tárgyból bukott a gyerek hetedikben. Géza, aki addig sosem bántotta a fiát, akkor annyira megverte, hogy a végén mind a hárman sírtak. Gézukának újra kellett járnia azt az évfolyamot. Hát, nem is vitte sokra, kőműves lett, de egy napot se dolgozott a szakmájában, biztonsági őrnek állt. Volt egy év, amikor ugyanabban a hipermarketben dolgoztak. Néha azonos műszakban is. Aztán a fiú új munkahelyet talált, meg nőt is magának és elköltözött. Náluk már nincsenek könyvek, az üvegeket a gatyái mögött dugdossa. Gézát közben leszázalékolták, legalább nem lett munkanélküli. A nyugdíja annyira kevés, hogy simán lefolyik a torkán, de szerencsére nem agresszív, ha iszik. Bevásárol, megfőz, még porszívózni is szokott. Két kis szoba, nem nagy ügy. De mosni nem hajlandó. Azt mondja, képtelen kiigazodni a mosógép gombjai között. Bezzeg a távirányítót mesterien kezeli. Kora délutántól estig a képernyőt bámulja. Kívülről fújja az összes sorozatot meg valóságsót. Aztán kutyasétáltatás címén elbattyog a kocsmába és ott politizál zárásig. Gyorsult a film: öccse tűnt elő a múltból. Szegény, a tumor akkorára nőtt a tüdejében, hogy végül nem engedte levegőhöz jutni. Éjszaka fulladt meg, egyedül. Mire a nővér a szobájába ért, már halott volt. És az a kép is előbukkant tudata valamelyik elfojtott bugyrából, amit annyira próbált elfelejteni: István. Úgy látta őt, ahogy néha még mindig álmodik vele: a kapu előtt várja egy csokor tulipánnal. Fiatal volt és boldog. Aznap érettségizett, és megkapta a motort a nagyszüleitől. Vajon mennyire lett volna más az élete, ha István nem vágja le azt az éles kanyart Dobogókő felé az egyik napfényes délutánon? Várta a testét elöntő fekete gyászt, de nem volt teste, békésen lebegett tovább.

Olyan hirtelen hasított át a fény az éjszakán, hogy beleremegett a világ. Felnyögött, úgy marta, égette retináját. Mázsás kő nyomta a mellkasát akkora erővel, hogy a fájdalom a földhöz szögezte. „Visszajött” – mintha víz alól hallaná a távoli kiáltást. Levegő után kapkodott, megpróbált belekapaszkodni a fénybe, de újra magával ragadta a sötétség.