Tálcán kínált állás

Még várok az igazira

Sokan biztosan azt gondolják majd, hogy nem vagyok normális. Lehet, hogy igazuk van, de szerintem rossz kompromisszumokat nem szabad megkötni. Vasárnap este elküldtem néhány helyre az önéletrajzom, mert mégis csak jó volna egy kicsit több pénzt keresni. És a Sprachklasse elköltöztetésével pont azt a munkám veszítettem el, amit imádtam. Van helyette más, még több is, de szerintem nagyon fontos, hogy az ember olyat - is - csináljon, amit nagyon szeret. Hétfőn délután megszólalt a telefonom és mint a mesében, egy kedves női hang másnapra bemutatkozásra hívott egy menekültotthonba. Merthogy nagyon tetszett nekik az önéletrajzom (bizony, az önéletrajz a legfontosabb, ennek a megírására ne sajnálja senki az időt). Másnap nagy reményekkel mentem el a Schöneberger Uferen található menekültszállóra. Beszélgettünk egy kicsit, majd a nő kibökte, hogy a munka nagy része (gyakorlatilag a teljes munka) adminisztráció - új menekültek adatainak számítógépbe vitele, kilométer hosszúságú hivatalos űrlapok kitöltése, levelek írása, stb...Ettől már lejjebb lohadt a kedvem. Ha valamit utálok és valamiben rém gyenge vagyok, az az adminisztrálás és a dokumentálás. Más gyűjti a saját cikkeit meg riportjait, nekem talán egy, ha megvan. Na, mindegy. Megmutatta a számítógépes rendszerüket, nem találtam túl bonyolultnak, kitöltöttem egy űrlapot, megírtam egy hivatalos levelet (amiben persze nem vettem észre, hogy nem állítottam át a dátumot), meg szereztem az egyik lakónak időpontot egy orvosnál. A ház amúgy szimpatikus volt, jó helyen fekszik, egy régi szállodából alakították egy kicsit át. Ám, mint kiderült, nekem nem itt kellett volna dolgoznom, hanem egy másik házban, egy új menekültszálláson. Másnap azt is megnéztem. Oké, a barakkszerű épületeket színesre festették, és a lakók kijárhatnak a házból, de nekem mégis egy börtön jutott róla rögtön az eszembe. Ott kellene reggel nyolctól ötig ülnöm egy irodában és intézni az adminisztrációt. Nem, én erre képtelen lennék. S bár a vezetőnő nagyon szerette volna, ha elvállalom, nemet mondtam. Egy fixen bejelentett, nyolcórás állásra. Amit gyakorlatilag tálcán kínáltak nekem. Nem tudom, hogy hány évet kell még lehúznom a piacon, az biztos, hogy a kenyerem javát már megettem. Én már nem akarok úgy bemenni egy munkahelyre, hogy előre utálom az egészet. Az élet nem szólhat arról, hogy pénzt kell keresni. Mert pénzt most is keresek, meg is élek belőle, igaz, hogy a helyzetem bizonytalan, de nem reménytelen. A mostani munkahelyemen megbecsülnek, szeretnek. Igaz, hogy csak félállásban dolgozom, de ezt néha ezzel-azzal kiegészítem, szóval úgy döntöttem, hogy még várok az igazira....Ja, és a slusszpoén: azonnal kezdenem kellett volna, és nem tudtam volna karácsonyra hazamenni.