Nordic walking fejben

Ezektől a botoktól várom sportos lényem előhívását, ami egyelőre  még várat magára

Szürke, borús, hideg, nyirkos ez a hétvége. Megmozdulni sincs kedvem. Pedig már négy napja megjöttek a nordic walking botok, amelyekről azt hittem, hogy azonnal mozgásra fognak csábítani. Nos, két napig ki se vettem őket a csomagolásból, aztán egy hirtelen föllángolás eredményeként összeraktam őket (szuper, mert centiméterenként lehet a méretet állítani), majd beállítottam az előszoba sarkába. Hogy még véletlenül se kerüljenek a szemem elé. Nem is csináltam semmit, csak heverésztem, meg olvasgattam. No és megnéztem néhány kellemesen bugyuta filmet is. No és néhány nordic walking tréning bemutatást. Csak, hogy tudjam, mit kell majd csinálnom, ha egyszer rászánom magam. Tipikus "szégyellem magam, hogy ilyen semmirekellő lettem" hétvége volt. Jó, mentségemre legyen mondva, hogy durva hetet zártam. Két teljes nap és még egy délelőtt egyedül tartottam a frontot a magatartászavaros gyerekek napközijében. Hát, ez nem egy leányálom, hogy finoman fogalmazzam. De senki sem halt meg, senki sem szenvedett sérüléseket (én sem), szóval azt kell mondjam, végül is ügyesen ellavíroztam a megpróbáltatások tengerében. Holnap már újra hárman leszünk, szóval mostantól kezdve (amíg a lusta, dagadt, ostoba német kolléganőm újra beteget nem jelent, két hónapja dolgozik itt, de többet maradt otthon, mint dolgozott) tiszta Amerika. Egyelőre csak helyettesítek, de egy teljes vezérkar dolgozik azon, hogy végleg itt dolgozhassam. Nem, nem erre vágyom, természetesen, de amíg rátalálok az igazi, csodálatos, vágyott munkára, addig is valami kis létbiztonság lenne. A kollégáim szeretnek, megbecsülnek, szóval azért a mosogatásnál vagy pénztároskodásnál sokkal jobb. Szép lassan bedolgozom magam a német oktatásba. A célom (legalább már tudom, mit akarok), hogy egy nagy iskolában, ahol sok a migráns gyerek, antropológusként dolgozhassam. Ezt az irányt lőttem be. Na, jó, ha egy családsegítőben ajánlanak hasonló állást, azért azt is elfogadom. :)