Ilyen az én szerencsém

Na, ebből a labirintusból hogy kerülök ki?

Hát egyáltalán nincs szerencsém. A Willkommen Klasséban a munka, amit annyira szerettem, ugye egy költözködés miatt szűnt meg. Az osztály költözött, az én szerződésem meg az iskolába kötött. Így kerültem a magatartászavaros gyerekekhez szociális munkásnak. Majd helyettesíteni kezdtem a napköziben, ami ebben az iskolában egészen más, mint Magyarországon: délelőtt is tartunk foglalkozásokat a gyerekeknek, délután viszont csak négy óráig (vagy inkább fél négyig) vagyunk nyitva. Beindult egy teljes gépezet, mindenki (utóbb már a szenátus képviselője is) azon dolgozott, hogy véglegesítsenek ebben a munkakörben. Én annyira mondjuk nem lelkesedtem, de beláttam, hogy időt kell nyernem, hát azt mondtam, legyen. Annak egyáltalán nem örülök, hogy megint sodródom az árral, ahelyett, hogy határozottabban kezembe venném a dolgaimat, de amíg a gyerekem támogatásra szorul, mégis csak a biztos anyagiak felé mozdulok, ezt teljesen egyértelmű. Mondjuk innen nézve kész őrült voltam, hogy novemberben elpasszoltam egy totál jól fizető munkát, de a múlton már kár rágódni. Nos, a múlt héten derült ki, hogy a biztos kis időnyerőnek tűnő munka sem olyan jó fekvésű, mint reméltük. Merthogy az iskola, ahol a napközinek fényűző elhelyezése volt, költözik. Úgy néz ki, hogy a húsvéti szünet után már az anyaépületben fogunk szorongani (onnan kerültem amúgy ide), korántsem ideális, sőt, nagyon is mostoha körülmények között. Ezekkel a magatartászavaros gyerekekkel ez akkora stressz, hogy a napközivezető maga is fölmondáson gondolkodik. Nekem pedig egyenesen azt ajánlotta, hogy maradjak, amíg nem találok mást, de kezdjek el azonnal munkát keresni. Hát így jártam.