 |
Nekem sikerült
|
Lehet, hogy másnak könnyebben megy igényeinek nagyjából megfelelő munkát találni külföldön, nekem két és fél évembe telt. Nem, valójában nem is. Miután Berlinbe költöztem, fél évig intenzív nyelvtanfolyamra jártam, majd utána pofátlanul szétküldtem az önéletrajzom olyan helyekre, ahol úgy véltem, nekem megfelelő munkát találhatok. Az egyik helyről meghívtak egy beszélgetésre és így lettem szociális munkás/etnológus egy Willkommen Klasse-ban (fél évvel a megérkezésem után). A munka szuper volt, imádtam minden percét, de hát csak részmunkaidőben dolgozhattam, részpénzért (mondjuk itt az ötöd állásért majdnem annyit kaptam, mint otthon hasonló munkakörben egy teljes állás fizetése). Hamarosan a munkáltatóm adott még nekem heti tíz órát, egy lakóotthonban élő szerb-roma kislányt kellett patronálnom. Közben lett volna lehetőségem teljes munkaidőben egy menekültotthonban dolgozni, de mivel a munka főként adminisztrációt jelentett, ismerve az ilyen tevékenységhez fűződő legendásan rossz viszonyomat, inkább nem vállaltam el. A Willkommen Klasse sajnos tavaly novemberben elköltözött, én meg ugye, szerződésem szerint maradtam az iskolában. Megkértek, hogy a munkámon túl helyettesítsem a napköziben. Ami itt sokkal több munkát jelent, mint Magyarországon: mi délelőtt is tartunk foglalkozásokat a gyerekeknek, akik időnként egyéni támogatást is kapnak tőlünk. A munka elég fárasztó, lévén, hogy egy magatartászavaros gyerekek iskolájáról van szó. A tanárok napi rendszerességgel bőgnek és hívnak minket sírva segíteni. Senki sem bírja cérnával, csak a török kollégám és én vagyunk elég erősek ehhez. Nem mondom, volt, hogy én is leizzadtam, amikor egy túlsúlyos, őrjöngő gyereket kellett visszafogni, nehogy nekimenjen a másiknak, aki szántszándékkal bosszantotta föl, de valahogy eddig még mindig minden megoldódott. Március elsejétől heti 38 órában leszek alkalmazott. Harminc óra napközi, nyolc óra szociális munka. Nem volt könnyű, a szenátus nehezen engedett be német diploma nélkül a közoktatásba, de munkáltatóm kiharcolta a lehetőséget nekem. (Van pedagógus diplomám is, amit Magyarországon szereztem meg annak idején.)
Ez még mindig nem az állommeló, de vállalható. A pénz nem a legmagasabb német mércével mérve, de már elég ahhoz, hogy kényelmesen megéljek és a gyerekem is tovább tudom támogatni (mesterre készül és nem Magyarországon). Van időm kivárni az igazi, vágyott munkát, olyat, mint a Willkommen Klasse volt, csak teljes munkaidőben. Eljön az is, most már tudom, Addig is egy iskolában dolgozom, van elég pénzem, az estéim és a hétvégéim szabadok. Ezt csak az érti, aki évtizedeken át volt vállalkozó, mint én (sajtó) és folyton cikkeket írt hétvégente és este is. Végre teljesen külön tudom választani az otthont és a munkát. Jó ez így.
Hogy lehet-e új életet kezdeni egyáltalán nem fiatalon, idegenben, a nyelvet ott megtanulva? Most már bátran kijelenthetem: igen. Nekem sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése