Bicajsuli

Minden körülmények között

Berlinben minden harmadikos gyerek - ingyen - megtanul úszni. Egész éveben tart az oktatás, heti egyszer busszal viszik a tanulókat az uszodába. Negyedikben pedig bicikli "jogosítványt" szereznek. Kerületenként van egy közlekedési park, szépen körülkerítve, képzett személyzettel. A területen modellezik a lehetséges közlekedési szituációkat a bicikliúttól a vasúti átjárónk keresztül a különféle kereszteződésekig. Ez is ingyenes, biciklivel, sisakkal, elméleti képzéssel együtt. A tanfolyam végén a gyerekek vizsgát tesznek és megkapják az engedélyüket. Pénteken én kísértem el a negyedikeseket a soron következő órára. Öt felnőtt foglalkozott a három negyedikessel (az osztály fele szokás szerint hiányzott). Először a teremben átismételték a tanultakat, átvették az útvonalakat, hol, mire kell vigyázni. Majd megkapták a láthatósági mellényt, a sisakot, a bicikliket és nekivágtak. Minden fontos kereszteződésnél állt valaki, hogy figyeljen és segítsen. A mi koncentráció- és magatartászavaros gyerekeink átszellemülten és fegyelmezetten végeztek el minden feladatot. Imádták ezt az órát. Mindent elvégeztek, amit rájuk bíztak. Jó volt látni, hogy van azért olyan terület, ahol ezek a hendikepes fiúk kiválóan teljesítenek.
Ha szeretek valamit Berlinben, akkor ez  - a többi között - a kerékpáros kultúra. Mielőtt öt éve elhoztam az akkor tizenhat éves fiam, hogy egy évig németül tanuljon itt, minden erőmmel tiltakoztam az ellen, hogy biciklivel közlekedjen a városban. Az akkori magyar tapasztalatok ugyanis ez ellen szóltak. Aztán, amikor megláttam, hogy itt  milyen sok bicikliút van és az autóvezetők is mennyire figyelnek a kétkeréken közlekedőkre, beadtam a derekam. Az ő biciklije ott porosodik a pincémben, az enyémet még mindig nem vettem meg. De ami késik, nem múlik.