Édes vérem - azok a mocsok Langerhans-szigetek

Ezek speciel nem a Langerhans-szigetek, de legalább szépek

Először azt hittem magnéziumhiány. Merthogy éjszakánként felváltva görcsölt mindkét lábszáram. De hiába emeltem az adagot, a görcsök újra és újra visszatértek. Azelőtt sosem kellett lefekvés után vécére mennem, most ez is bekövetkezett. Volt, hogy kétszer is kitántorogtam. Az ismerőseim kajánul megjegyezték: én sem kerülhetem el a végzetem, ez az öregedés egyik tipikus jegye. A hirtelen rám törő és el nem múló szomjúság terelgette gondolataim először a cukorbetegség felé. Utána olvastam, minden klappolt. Ami különösen aggasztott, az a szemromlás: gyakorlatilag néhány nap alatt teljesen tönkrement a látásom. Eddig gond és szemüveg nélkül olvastam, de hirtelen nem tudtam kisilabizálni a normális méretű betűket. De még mindig elhessegettem a problémát. Majd augusztusban - döntöttem el - otthon a nővéremmel csináltatok egy vércukortesztet.
Aztán két hete egy hétfői óriási iskolai stressz után másnap reggel olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam fölkelni. Megfájdultak a veséim is. Többször volt már vesemedence gyulladásom, gondoltam, talán most is az lehet. Fölhúztam az órát fél nyolcra és visszaaludtam. Bár mindenem tiltakozott ellene, délután mégis csak elmentem az orvoshoz. Tip-top váróterem, recepciós pulttal, kedves munkatárssal. Onnan nyílt az orvosi szoba. Volt egy másik helyiség a vizsgálatok elvégzésére, ott várt a nővér. A negyedik helyiség egy kis ambuláns laboratórium volt. Minden patika tisztaságú, modern, jól fölszerelt. A recepción fölvették az adataim, s bár nem volt előre egyeztetett időpontom, gyorsan bejutottam  a rendelőbe. A doki egy elég idős pasi, végigkérdezte a problémáimat és már küldött is a vécére. Pár perc alatt kiderült, hogy a vizeletemben is megjelent a cukor, sőt, jelentős mennyiségű keton is. Azonnal vért vettek tőlem és kiírtak betegállományba. Fél órán belül az ajtón kívül voltam és semmi más dolgom nem volt, míg várni az eredményre. Két nap múlva reggel meg is kaptam az "ítéletet". Az orvos azt mondta, súlyos cukorbetegségre utalnak az eredményeim, még aznap meg kell jelennem a közeli diabetológián. Föl is hívta őket, estére kaptam is időpontot.
A diabetológiára egy jó nagy sétát követően mentem, vidáman körbegaloppíroztam a tavat.
A diabetológia is pont olyan tiszta és jól fölszerelt, mint - kezdem azt hinni - minden egészségügyi szolgáltatás errefelé.  Saját laborral, rendelőkkel, erre a betegségre (anyagcsere zavarra) szakosodott gyógyszertárral. Perceken belül a vizsgálóban találtam magam, ahol újra kikérdeztek, vért vettek és megmértek. Ekkor tudatosodott bennem igazán, amit néhány napja a nadrágjaimon is éreztem, hogy közel tíz kilót fogytam. Aminek persze először örültem, de aztán, amikor kiderült, hogy milyen áron, legörbült a szám. A doktornő elé már friss eredményekkel mentem. Észre se vettem, mikor hívott mentőt. Nagyon határozottan közölte, hogy azonnal kórházba kell mennem, életveszélyben vagyok. Az is csoda, hogy még élek. Semmi hazamegyek még összecsomagolni, na jó, ha azt nem lehet, akkor átsétálok magam a körülbelül kétszáz méterre lévő klinikára. Annyi időt kaptam, hogy értesítsek valakit. Többedszeri próbálkozásra értem el a fiam. Na, akkor bőgtem el magam: masszív cukorbeteg vagyok. Azt csak később tudtam meg, hogy azok a mocsok Langerhans-szigetek nem hajlandóak tovább inzulint termelni. Kívülről kell pótolni. Hogy ez mit jelent a mindennapokban, arról is beszámolok majd.