Édes vérem - megjött a kórházi számla

Megjött a számla. Ez sajnos nem az én postaládám

Kilencven euró. Napi tíz euróval számolnak a kórházi kezelésekkor. Azt hiszem, van egy határ, ami fölött már nem kell többet fizetni, de ezt nem értem el, és remélem nem is fogom. Mármint, jó lenne, ha nem kerülnék sem idén, sem soha többé kórházba. Kivéve persze, ha az orvosok a csodálatos gyógyulásomat szeretnék megérteni. Akkor vállalom. Bár ez hiú remény, mert az 1-es típusú cukorbetegségből nincs kilábalás. Ez örökre szól. Amúgy egyáltalán nem háborít föl, amiért ennyivel hozzá kell járulnom az ellátáshoz. Magyarországon többe került volna a teljesen ingyenes egészségügy: hordani kellett volna a kaját, az innivalót, az ezt-azt, tömni kellett volna az orvosok és nővérek zsebét. Én otthon is szívesebben mentem privát rendelőbe, ahol az orvos megmondta, hogy mennyivel tartozom. Szeretem a tiszta viszonyokat. Persze sokaknak megéri a zavarosban halászni: állami kórházban, állami eszközökkel műteni, privát rendelőben elkezdett ellátást kórházi keretek közt befejezni. Vagy fordítva: apukámat a kórházi orvosa a privát rendelőjébe hívta vissza kontrollra (ott persze megvolt a fix tarifája).
Ma átutalom a kilencven eurót és kvittek vagyunk. Nem sok pénz ez itt. De ennél nagyságrendekkel többet megadnék, bármennyit fizetnék, ha ez a nyavalya eltűnne az életemből.