Ősasszony kiadót keres

Kőasszony. Vagy kőférfi?

Már két napja nem fürdött, de nem zavarta. Szerette a saját szagát. Úgy érezte, van abban valami ősasszonyos, ahogy körüllengi a pórusain át kipárolgó testnedvek és hormonok felhője. Az ölében heverő laptop azonban teljesen mai dimenzióba helyezte ezt a naturálisnak tartott, kicsit vad és nagyon elhanyagolt megjelenést. Fekete hajfestékkel megbecstelenített tréningnadrágjának szára a bokáit verdeste, a csíkos tengerészpólót tojásrántotta és tonhal maradványai pöttyözték. Kócos volt és a szeme alatti duzzanat kialvatlanságról tanúskodott. A falnak támasztott párnának dőlve ült az ágyon  és makacsul, már-már kétségbeesve kereste a befejező mondatot. Napok óta csak írt és törölt. Amilyen könnyen kezdte a regényt, olyan nehéz volt a lezárás.  Hiába dobolt fülében a ritmus, ami megnyugtatóan és visszavonhatatlanul vinné le a hangsúlyt az utolsó pont előtt, nem tudta szöveggé konvertálni az ütemet.

– Ősasszony? – állt meg a tükör előtt, amikor a konyhába indult kávét főzni. Aznap már a negyediket. És még csak fél három volt. Egy darabig farkasszemet nézett magával, aztán vágott egy grimaszt. Amikor hátrasimította a választéknál ezüstösen megcsillanó haját, a foncsorozott üvegből visszabámuló alak nagyképűen bemondta a megoldást. Visszarohant a géphez, térdre vágta magát az ágy előtt és begépelte az egymással harmonikus ívet alkotó szavakat. Egyszerre rohanta meg az eufória  és az elvégzett munka utáni felszabadító üresség. Szinte megdermedt a boldog felismeréstől: megírta élete első könyvét.

A jó érzés napokig tartott. Közben gondosan kijavította a helyesírási hibákat és az elütéseket, eltüntette a szóismétléseket, feszesebbre húzott néhány párbeszédet. Bár eddig szemérmesen rejtegette írásait, most erőt vett magán és elküldte a kész művet néhány barátjának.  Jó kritikákat kapott. „Nem azért, mert az anyám vagy” – kezdte egyetemista fia és azt mondta, hogy kezdődő depressziójából húzta ki a könyv, ami új reményeket ébresztett benne. „Szinte látom a hollywoodi szereposztást” – kontrázott rá barátnője, aki szerint ragyogó filmalapanyag lehet a történet. Egy szkeptikus pasi ismerőse bár azt ígérte, hogy alaposan megkritizálja, de végül csak annyit üzent: „Neked írással kell foglalkoznod.”

Elszántan készült könyve publikálására: kiadók után kutatott, címeket körmölt, kapcsolatokat keresett. Önéletrajzát és a regény szinopszisát hosszú és rövid változatban is megírta, hogy megkönnyítse a szerkesztők dolgát. Minden szót alaposan megrágott. Addig bűvészkedett, míg egyetlen felesleges kifejezés sem maradt a kísérő szövegben. Mégis nehezen nyomta meg a „küldés” gombot. Úgy érezte, lemezteleníti magát, ha kikerül műve a kezei közül. Eddig nála volt az irányítás. Hatalma volt könyvének szereplői fölött, az ő képzelete rajzolta hősei sorsát. De most idegeneknek kell átengednie a döntést, ami félelemmel és bizonytalansággal töltötte el. Mégis, életében először érezte úgy, hogy meg kell mutatnia magát, vállalnia kell a kiszolgáltatottságot és a kudarc lehetőségét is.

Írni tudott, eladni nem. Hónapokon keresztül csak várta, hogy valahonnan, valamilyen visszajelzés érkezzen. Közben új munkája lett, elsodorták a mindennapok. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé érzett késztetést arra, hogy megmozduljon a könyve érdekében. Mint amikor üresjáratban egyre lassabban gurul az autó, úgy fékezte le a saját tehetetlensége az amúgy is minimális elszántságát.  Időről-időre eszébe jutott, hogy tennie kéne valamit, de aztán gyáván annyiban hagyta és beletörődött, hogy hiába írt egy könyvet, mégsem lett író.