Azt mondják a bölcsek, hogy az elválás és a búcsú szükségszerű velejárója az újrakezdésnek. Valami elmúlt, el kell szépen köszönni tőle, és nyitottan, lelkesen neki kell vágni az újnak, az ismeretlennek. Napok óta csak búcsúzkodom. Néha egész könnyű, máskor piszok nehéz. Egy hete például, amikor egy baráti házaspárt látogattam meg - utoljára - a nyaralójukban, bizony indulás után sírtam egy sort a kocsiban.Tegnap este volt gimnazista osztálytársak szerveztek búcsúvacsorát. Sokáig beszélgettünk, jókat nevettünk, mint régen. Csodálkoztam is magamon, milyen könnyen megy. Aztán éjszaka, hazafelé kedves barátaimmal hosszú kilométereken át egy irányba tartottunk. Jöttek mögöttem hűségesen, pedig sokkal jobb kocsijuk van, simán megelőzhettek volna. Végül el kellett kanyarodnom a hazafelé vezető kis útra. Én vészvillogóval és integetéssel mondtam még egyszer istenhozzádot, ők a fénykürttel jeleztek: mit mondjak, belefacsarodott a szívem. Ráadásul reggel még váltottunk néhány sms-t - az verte ki a biztosítékot. Bőgtem és nevettem egyszerre. Azóta minden ostobaságon elsírom magam, legyen az érzelgős reklám vagy egy régi fénykép. Persze mindig tudtam, hogy az emberi kapcsolatok, a barátságok adják az élet igazi értelmét, hogyne tudtam volna. De más tudni és más érezni. Most döbbentem rá, hogy milyen szerencsés ember vagyok, hiszen annyian jelezték így vagy úgy, kimondva vagy szégyellős gesztusokkal, maguk elől is rejtegetve az érzéseiket, hogy hiányozni fogok nekik. A könnyeim valójában éppen annyira a bánat, mint az öröm megnyilvánulásai. Igaz, hogy el kell mennem és ez szomorú, de már tudom, hogy mindig lesz hová és miért hazajönnöm, ez viszont nagyon sok erőt ad majd nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése