Kész a leltár

Berlini csendélet

Berlin fölött az ég lehetne ugyanolyan kék, mint amilyen Magyarországon volt induláskor, de sajnos szürkébb, mindenfelé felhők borítják. Az idefelé vezető úton Csehországban elromlott az idő, zuhogó esőben vezettünk Drezdáig. Azért annak is megvan a maga bája, hogy az ember a fiával felváltva ül a volánnál. Mikor két éve  autóztam Berlinig, egyedül nyomtam le a körülbelül 850 kilométert. Jó, azt is ki lehetett bírni, vezettem én már ennél többet is egyhuzamban, de mégis...Persze nem sikerült időben elindulnunk, délben még az egyik barátunk az autó ablaktörlő lapátjait cserélte ki, amire - mint már említettem - nagy szükségünk volt. Végül éjjel kettőkor érkeztünk meg, meglehetősen fáradtan. Másnap délig heverésztünk, majd az ebéddel egybekötött reggeli után elmentünk megnézni azt a cukrászdát, aminek az üzemében egy kicsit gyakorolni fogom a szakmát. S ha már a szakmánál tartunk, akkor talán itt az ideje leltárt készíteni: van a tarsolyomban egy tanítói diploma, öt éves gyakorlattal megspékelve. Tanítás közben szereztem egy ELTE népművelői diplomát, nem mintha valaha is művelni akartam volna a népet, de úgy gondoltam akkor, hogy ez a szak áll ahhoz a legközelebb, amit tanulni szeretnék: mindig a kultúra érdekelt. Maga az egyetem nem sokat ért volna, ha nem tanított volna ott néhány máshonnan kitiltott alter figura, így azért idejekorán megismerkedtem Malinowskival, Bourdieu-vel, Durkheimmel, Aronsonnal és sorolhatnám. Rengeteget olvastam, és elég széleskörű műveltséget szedtem össze. Aztán, már gyes alatt még egy ELTE-végzettség: újságíró, média szakember lettem. Ez arra volt jó, hogy bekerülhettem olyan rádiós műsorba, mint például a Gondolat-Jel, ami azért akkor kiemelkedően színvonalas volt. Aztán hoztam néhány rossz - vagy inkább kényszerű - döntést és az újságírás szélén lavírozva kerestem annyi pénzt, amennyivel kényelmesen elvoltunk és - ami a legfontosabb - tisztességgel fölneveltem a gyerekem. S hogy még súlyosbítsam a sort: öt évig jártam Miskolcra, kultúrantropológus lettem, ami az igazi szerelmem. Mindig ezt akartam tanulni, de a pályaválasztásom idején nem volt ilyen szak és tanszék Magyarországon. Ám ahelyett, hogy ezerrel ezen a területen kapartam volna valamilyen munkát magamnak, a biztosnak tűnő pénz miatt maradtam a sajtóban, ahonnan tavaly végül az utcára kerültem. Azt hittem, ez az a nagy lehetőség, amiről a könyvekben írnak, és végre sínre tehetem az életem, csinálhatok valami nagyon mást, értelmes, érdekes munkát, de mindössze annyira tellett, hogy gyorsan kitanultam a cukrász szakmát, mert érdekesnek és kreatívnak tűnt, megírtam néhány novellát, egy fél regényt (amit föltett szándékom itt befejezni) és létrehoztam egy honlapot, amit szintén folytatni szeretnék. Most itt ülök Berlin Pankow kerületében az unokahúgom kanapéján és már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy itt a helyem. Persze két nap után ne ítélkezzem. Elsülhet nagyon jól és persze nagyon rosszul is a dolog. Egyelőre megpróbálom lelkesíteni magam. Azt hiszem, ha ez a lépés nem egyidőben volna azzal, hogy a gyerekem Angliába megy egyetemre, és nem érezném úgy, hogy nem tudok többé otthont biztosítani neki, kevésbé szoronganék. De egyszerre búcsúzni egy otthontól, a családtól és a gyerekemtől, meghaladja az erőm. Vagyis dehogy: tartom magam, mint egész életemben, mert muszáj. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmét - mondják, és milyen igaz.