Auf wiedersehen 2012

Szép? Csúnya? Szerintem nézőpont kérdése

Az egyik közösségi oldalon szaporodnak az év összegzéséről szóló bejegyzések. Olvasom a sok sikeres ember fantasztikus terveit - na jó, azért egy kis kudarcot mindenki belecsempészett, nehogy már elirigyeljék, hogy valaki ilyen-olyan szakértővé vált az év során, a már majdnem megvalósult hatalmas és titkos projektekről nem is szólva. Jelentem, ezen az alapon én lettem 2012 legszebb munkanélküli negyvenese Berlin Karow kerületének 45. utcájában. Elég csúcs, nem? Végül is mindenki azt mond magáról, amit akar. 

Azért ilyen is volt

Na, de komolyan. Tavaly ilyenkor még a csodára vártam, idén már arra sem.  A pénzem elfogyott, egyelőre fogalmam sincs, miből megyek vissza Berlinbe öt nap múlva. Pedig menni kell, mert a gyerek repülője onnan indul Angliába. És ha már elkezdtem a nyelvtanfolyamot, be is kellene fejezni. Ráadásul december 1. óta német munkavállaló vagyok, egy úgynevezett minijob (heti tíz órai irodai kisegítő) boldog tulajdonosa. Mondjuk ebből pénzt nemigen látok, de nagyon jól fest első lépcsőfokként az önéletrajzomban. Így már jogszerűen kérem az ottani munkaügyi központtól, hogy ugyan támogasson már meg egy kicsit, míg végre talpra állok. Egyelőre nagyon le akarnak rázni, ezért az én drága jó unokahúgom ügyvédhez fordult, most az küzd értem. A lengyeleknek például alanyi jogon jár a segítség, a magyaroknak meg sehogyan sem. Fura, nem? Eleinte zavart a helyzet, most már inkább szórakoztat. Ha már a saját hazám nagy ívben tesz rá, hogy éhen halok-e, akkor legalább az EU egy boldogabb országa segítsen már. Annál is inkább, mert az a tömérdek pénz, amit Magyarországba tömtek és egy része rettenetesen rossz helyeken landolt, jobb helyen volna az állampolgároknál. Én legalább tudásba fektetem, jelesül a német nyelv elsajátításába, és ebből kifolyólag előbb-utóbb adófizető leszek. Nem úgy, mint a sok bedőlt fürdő és tornacsarnok, meg felújított fő tér. Szóval most megy a fejem fölött a harc, nem is értem, igazán miről van szó, de persze nagyon drukkolok.
Sírtam sokat, aztán írtam sokat. Most egy könyvön dolgozom, nagyon sötét véget terveztem, de aztán rájöttem, nem csak nekem, hanem mindenkinek reményre van szüksége. Mindannyian elhinni vágyunk: van újrakezdés, össze lehet ragasztani az eltört életeket, csak akarat és hit kell hozzá. Szóval mégsem ölöm meg a főszereplők felét. Ez az elmúlt év pozitív hozadéka, sokkal kreatívabb lettem és néha már a fekete mellett világosabb színeket is látok. A bátorságom viszont elveszítettem valahol, azt nagyon meg kell jövőre lelnem. Mert addig járt a sikervonalon életem vonata, amíg nem féltem semmitől. Szóval bátorság, meg hit, meg remény...a szeretet már magától értetődő.