Csomagolni kéne már, de minden visszahúz. Inkább ülök a tévé előtt (úgysem nézem a következő három hónapban) és valami "tehetségkutatót" nézek. Rémes. Mintha azt keresnék, ki énekel ma Magyarországon a legbénábban. Időnként eszembe jut valami, akkor fölállok és a szoba közepén növekvő halomra rakom. Ki tudja, meddig kell megint abból élnem, amit magammal viszek. Terveim szerint március végéig, de hogy is mondják: ember tervez, Isten végez. Vagy pont fordítva? Mindegy is. A lényeg, hogy holnap egész nap a kocsiba zárva ülünk és fölváltva nyomjuk a gázpedált. Este már Berlinben alszunk. A gyerek a következő nap röpül vissza Angliába és én ott maradok egyedül az albérletben, amit - mondjam már ki egyszer - képtelen vagyok megszokni. És akkor nagyon finoman fogalmaztam. Nem érzem jól magam, utálom, hogy más - egyáltalán nem tisztán tartott - vécéjét használom, hogy a serpenyőt piszkosan találom a helyén, mert - miért is? Vízspórolásból? Nemtörődömségből? Mindenesetre viszek most magammal serpenyőt is, legalább egy tojásrántottát a saját edényemben tudom elkészíteni. Az a baj, hogy pillanatnyilag a könyvemen kívül semmi nem érdekel. Mert rajtam van az alkotói láz, írok és írok és nagyon jó. Márciusig szeretném befejezni. Hiába is szeretnék mással foglalkozni, ez az én utam, nincs mit tenni. De ehhez miért is megyek Berlinbe? Meglehet, márciusban végleg hazajövök. Vagy: legyen, ahogy a sors akarja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése