Saját irodám lesz

Előtérben a tavasz, háttérben Berlin új jelképei, a daruk

Tegnap reggel szorongva mentem be az iskolába, mert fogalmam sem volt, mit hozhat az a beszélgetés, amire a gyermekközpont (merthogy én az ő alkalmazottjuk vagyok) vezetője hívott. A kolléganőmmel együtt mentünk. Ilyen normális, emberséges, együttműködő vezetővel azt hiszem, még sosem dolgoztam. Az érdekelte, hogyan sikerült beilleszkednem, milyen tapasztalataim vannak, miként élem meg a mindennapokat. Végül is egy nagyon jót beszélgettünk. Arról is beszélt, hogy megpróbál még munkát találni nekem, mert tudja, hogy nem vagyok könnyű helyzetben. Persze nagyon elfáradtam a beszélgetés végére, mert próbáltam szépen és helyesen kifejezni magam. Azt hiszem, nagyjából sikerült. Ráadásul a kolléganőm úgy szembedicsért, hogy teljesen zavarba jöttem. Kiderült, hogy szeretnének nekem egy irodát gründolni az iskolában, ahol nyugodtan foglalkozhatom a gyerekekkel. Merthogy úgy gondolják, sokat és jól dolgozom. Amúgy szerintem is. 
Ma egész nap konferencián ültem, amit a kerületi szociális munkásoknak és szociálpedagógusoknak szerveztek. Délelőtt előadás volt, délután pedig esetmegbeszélős workshop. Körbeültünk, nem volt apelláta, kénytelen voltam részt venni a munkában. Igen, németül. Senki nem kapta föl a fejét, nem csodálkozott, amin én csodálkoztam egy kicsit. Elsőre elfogadták, hogy egy magyar kolléga ül közöttük. Annyira jó volt. Utána átrohantam a Friedländer Schule-ba, ahol a második irodalmi szalont tartották. Ott is hozzászóltam az egyik regényhez. Majdcsak levetkőzöm a gátlásaim.