Julija, a vadóc

Julija tele van szeretettel, csak vadóc viselkedése mögött nehéz ezt meglátni

Litvániából érkezett, alig több mint egy éve. Tizenhat éves, magas, vékony, csinos lány. Kifejezetten magas érzelmi intelligenciával rendelkezik, de hiper-szuperaktív (szándékosan használtam így, hiszen nem a klasszikus hiperaktivitásról van szó). Hangos, szeret a középpontban lenni, nem tud megálljt parancsolni magának. Mégis szót lehet vele érteni, mert alapjában véve kedves, barátságos lány. Az egyik tréning alatt annyira nem tudta türtőztetni magát, hogy inkább elvittem magammal az irodába. Ott egy darabig zenét hallgattunk, beszélgettünk, de annyira nyugtalan és ideges volt, hogy inkább sétálni mentünk. Az iskola mellett van egy arborétum, ami egy fákkal sűrűn övezett út választ el az intézményünktől. Arra vettük az irányt. Julija magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért olyan feszült, de egyszerre ömleni kezdett belőle a szó. Mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy még egészen kicsi volt, amikor lelépett az apja, aki azóta sem kíváncsi rá. Anyjáról, akit következő élettársa úgy megvert, hogy az akkor terhes nő elvetélt. Mostohaapjáról, akivel egyáltalán nem jönnek ki, ezért is lakik inkább szintén Berlinben élő nagymamájánál. Amúgy a német fővárosba is úgy kerültek, hogy a nagymama már egy évtizede itt lakott. A lehetőségek vonzották ide a családot, ahol Julija mellett már egy közös – most ötéves – kisfiú is volt. Egészen biztosan az ideköltözés okai között szerepelt az is, hogy a nagymama rákos lett. Szerencsére fölépült, de Julija minden ellenőrző vizsgálat előtt nagyon izgul, nehogy visszaessen a mama. Julijának nagyon hiányzik otthona, a hátrahagyott barátok, az anyanyelve, Litvánia, pedig elég balhés lehetett ott is az élete. Volt egy barátja, akit drogterjesztésért kapott el a rendőrség. A fiú öngyilkos lett. Julija, amikor meglátta a ravatalon – saját bevallása szerint – hat órára kővé vált. Nem tudott megmozdulni. Azóta már túltette magát az eseten, most az iskola egyik német diákjával jár. Hogy Julija élete miért alakult így és mitől ilyen nyugtalan, hangos és önmagát is nehezen elfogadó, megmagyarázta egy szülői beszélgetés. Az anyja és a nagymamája is eljött. Két, hatalmas festett szőke ondolált hajkoronát hordó nő. Le se tagadhatták volna egymás, hogy anya és lánya, bár messziről inkább testvéreknek tűntek. Ám, míg a nagymama melegséget, addig az anya cinikus hidegséget sugárzott. És a beszélgetés során is az érdekelte leginkább, miért tilos az iskolában a mobiltelefon használata, és miért nem figyelnek oda jobban a tanárok arra, hogy mi minden történik a hazafelé vezető úton. Szó volt még arról, hogy milyen példát mutat az igazgató a gyerekeknek, ha maga is dohányzik (soha nem gyújt rá gyerekek előtt). Szóval a „lényegre” kérdezett rá. Aztán – az utolsó öt percben – Julija magatartása és tanulmányairól is szó esett. Mihamarabb egy jó gimnáziumban szeretné látni a lányát. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy Julija értelmes, okos lány, de ahhoz, hogy megfelelő tanulmányokat folytathasson, a nyelvtudásának még nagyon sokat kell fejlődnie. A nagymama – aki egy német férfival él – mondta, hogy ők sokat segítenek neki otthon, igyekeznek minél többet németül beszélni. Ha Julija továbbra is jól halad, az őszi szünet után talán iskolát válthat. A talány számunkra inkább az, hogy ezt a viselkedést mennyire tudja majd tolerálni egy átlagos, nem különleges elbánást igénylő gyerekekre szabott intézmény.