Kendők

Találkozás

Apró, madárcsontú idős asszony szaporázza lépteit bokáig érő barna kabátban. A fejét fehér kendő keretezi, haja szála se látszik. Görnyedten jár, az egyik válla előreesik. Csontritkulása lehet. Fél kilenc körül bukkant föl, már többször láttam a Frankfurten Tor-nál ilyentájt. Talán bevásárol, de lehet, hogy ő nyitja a családi üzletet valahol a környéken. Megy sietősen, földre szegezett tekintettel, majd eltűnik az egyik mellékutcában. Muszlim nő Berlinben, megszokott látvány. Munkában megfáradnak tűnik. Mit tudhatunk róla? Ő még Törökországban született. Vendégmunkás férjét követte a német fővárosba. Szült, gyerekeket nevelt, ellátta a háztartást, állt a pult mögött vagy hátul, a fazekak között, cipelte a cekkert, a ládát, az élet súlyát. Betartja vallása törvényeit, engedelmes asszonya urának. Nem látni a szemét, de szomorúnak képzelem. Amint hazaér, legyen az reggel vagy este, nyögve lehúzza merev cipőjét és puha posztópapucsba bújtatja bütykös lábait. Ujjai jólesően terülnek szét a meleg fészekben. Fölteszi a kávéhoz a vizet, egy percre leül, majd amikor sisteregve-sípolva jelzi a kanna, hogy itt az idő, sóhajtva talpra áll újra. Leforrázza az olcsó darált kávét és beviszi a szobába az öregnek. Üldögélnek még egy kicsit az asztalnál, talán a gyerekekről vagy az unokákról beszélgetnek, talán hallgatnak. Egyikük sem mondja ki, ami egy ideje foglalkoztatja őket: haza kéne már menni végre.
A villamoson fiatal, meghatározhatatlan korú anya, öt év körüli kisfiúval. A gyerek élénk, talpraesett, magabiztos. Németül beszélnek. A nőn fekete nadrág, fehér edzőcipő, sötét kordbársony kabát. A fején kék kendő. Ő valószínűleg már itt született, lehetne a barna kabátos lánya is. Berlinnek abban a kerületében, ahol fölnőtt, sokan törték a németet. Otthon és az iskolában, egymás között mindig törökül beszéltek. A kendő nem volt idegen, hordta a szomszéd lány, az unokatestvér és a barátnő is. Meg persze az anya, aki példát mutatott, milyen a jó muzulmán asszony. Férjét a család jelölte ki, ő nem ellenkezett. Örült, hogy fia született, megbecsülik érte. Viszi a gyereket haza az óvodából. A kicsi már nem hibázza el az igeragozást. A rokonság egy része még sohasem látta a fiúcskát. Drága lenne hármuknak az út Törökországba, ahol az otthonmaradottak élnek. És idő se jut rá, sokat kell dolgozniuk azért, hogy jó életük legyen.
Vihogó tinédzserlányok, szűk farmerben, rövid topban. Mohó férfitekintetek tapadnak a fiatal testekre. Középen, széles vigyorral az egyik valamit nagyon magyaráz, fogszabályzója sem akadályozza a fecsegésben. Pörög a nyelve, fel-felcsattan a nevetés. Miközben újabb elbeszélésbe kezd, jobb kezével ösztönösen megigazítja a kendőjét, nehogy lecsússzon a fejéről. Neki nem lóg ki a dereka, de csak az öltözékében különbözik a többitől. Lendületesen sodródnak a tömeggel és nem tudni, vajon milyen erő hat erre a lányra, hogy reggelente, az elindulás előtti utolsó mozzanataként gondosan elrejtse haját. Aztán amikor az iskola után, viruló fiatalságában újra átlépi a küszöböt, szinte látom, ahogy gyors mozdulattal lekapja a kendőt, megrázza hosszú fekete fürtjeit, betesz egy cédét a lejátszóba, megmelegíti az ebédet, fölkuporodik az ágyra és elégedetten sóhajt: végre otthon vagyok.