 |
Oldja meg más |
Megállapodás született Vámosszabadi és a Belügyminisztérium között a menekülttábor ügyében – olvasható a sajtóban. Egyelőre ideiglenes jelleggel nyílik meg a tábor. 2014-ben újra áttekintik a helyzetet és döntenek a befogadó-központ jövőjéről. A Szlovákia közelében elhelyezkedő település lakói mindent megtettek, hogy ez az intézmény ne náluk nyíljon meg. Talán annak örültek volna a legjobban, ha sehol sem létesül ilyen jellegű tábor, sőt, valószínűleg sokak szerint a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem érkeznének menekültek az országba. Nehéz kérdés. Kizártnak tartom, hogy a magyar lakosság ne érezne szolidaritást a háború sújtotta övezetek áldozataival. Nem hiszem, hogy a magyar emberek szíve nem szorul össze, amikor éhező gyermeket, fiát-lányát sirató szülőt, öldöklést és halált lát. Szegények – gondolják, aztán, amikor az ő házuk közelében szeretnék elhelyezni ezeket a „szegényeket”, az utcára vonulnak. Nem azért, mert érzéketlenek és gonoszok, hanem azért, mert az országban az utóbbi években eluralkodott az erőszak és azt hiszik, az idegenek veszélyt jelentenek. Amikor erőszakról beszélek, elsősorban nem lopásra és rablásra gondolok, bár Pintér háza táján is van még bőven dolog, hanem a közbeszédben, a politikában, a médiában tomboló erőszakra: amikor az a hír, ha valakit megöltek, megerőszakoltak, megloptak, elütöttek, amikor a hatalom büntetéseken keresztül, fenyegetőzve kommunikál azokkal, akiket szolgálniuk kellene. Amikor a hajléktalanság problémáját, a drogfüggők szenvedélybetegségét, a boltban egy szelet csokit ellopó kissrác tévedését megértés, kezelés, együttérzés – na és persze keresztényi megbocsátás – helyett börtönnel próbálják megoldani. Amikor azt hiszik, a három csapás törvénye csökkenti a bűnözést, a mélyszegénységben élők megbélyegzése növeli a munkavállalók számát, a betegek ellátásból kiebrudalása serkenti a gazdaságot, akkor valódi megoldás helyett erőszakhoz folyamodnak – és óriásit tévednek. Amikor egy miniszterelnök kokit és sallert emleget egy olyan szervezetről beszélve, amelyiknek az ország is teljes jogú tagja, talponállói színvonalú példát mutat arra, hogyan kell - szerinte - a problémákat kezelni. Beszélgetés helyett veszekedés van, érvek helyett parancsszó, együttműködés helyett hatalommal visszaélés. A vámosszabadiak minden idegenben terroristát, alkoholistát, erőszaktevőt – egyszóval bűnözőt látnak, akiket távol kell tartaniuk szeretteiktől, békés otthonaiktól. Pedig ha tudnák, hogy a nemi erőszaktevők többsége ismerős, rokon, az agresszió családon belül a leggyakoribb, a magyarok élen járnak az alkoholizmusban, ha elfogadnák, hogy különböző kultúrák és vallások képviselői is azonos alapértékekben hisznek, másként gondolkodnának. De nem tudják. Ha a közszolgálatiság nem az uralkodó párt politikai propagandáját jelentené, hanem valódi, érdemleges, tényszerű és elfogulatlan információkat kínálna - legalább az arra hivatott média -, akkor talán valamelyest csökkenne az előítélet is. Ne legyenek illúzióink: a gyerekkorba magukba szívott nézetek nehezen változtathatóak meg. Ehhez hosszú, türelmes, kitartó munkára volna szükség és nyitott pedagógusokra, képzett újságírókra, értelmes politikusokra, hívő lelkészekre, papokra...
Én értem miért viselkednek így a vámosszabadiak: tudatlanok, ezért félnek. Úgy reagálnak, ahogy vezetőiktől tanulták: hárítanak és fenyegetőznek. Az „idegen” problematikája nem egyszerű. Az ismeretlentől mindenki fél, ez normális. Ha valaki "más" - és ez jelenthet ma Magyarországon romát, liberális gondolkodásút, meleget -, azt szinte büntetlenül lehet szidni, pellengérre állítani, megbélyegezni. Mi jön ezután? Allport skálája szerint (1. szóbeli előítéletesség, 2. elkerülés, 3. hátrányos megkülönböztetés, 4. testi erőszak, 5. kiirtás) rettenetesen állunk. Nagy szükség volna most a bölcs és higgadt szavakra.
fotó: facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése