Antonról jutott eszembe, hogy írtam én néhány éve egy dolgozatot a cigányságról helyzetéről. Azóta sajnos csak romlott a helyzet.
 |
Nekik is nehéz lesz |
„A cigányok foglalkoztatási és szélesebben értelmezett életesélyeit valójában négy tényező rontja: az iskolai lemaradás, a területi hátrányok, a foglalkoztatás és az iskolai hátrányok családi szintű kumulálódása valamint a diszkrimináció.” – Kertesi Gábor
A kisebbségi lét okozhat büszkeséget, adhat erőt, önbizalmat, jelenthet erős kapcsot és összetartást a kisebbségi csoport tagjai között. A cigányság – vagy roma népesség – számára a kisebbségi lét a többségi társadalom egyelőre inkább erősödő elkülönítési próbálkozásai miatt inkább kényszerűen, mint önként vállalt közösség. Szalai Júlia Az elismerés politikája és a cigánykérdés című tanulmányában a cigányságot, mint „diaszpórakisebbséget” határozza meg: „a nem cigány kisebbségek és a cigányság közötti legfőbb különbség a nemzeti illetve etnikai elhatárolódás mentén adódik. A nemzeti alapú kisebbségszerveződés feltételezi a kisebbség mögött álló, magát intézményesen is megjelenítő többségi nemzet létét, amelyben az anyanemzethez a kisebbség, mint fontos referenciaponthoz és biztonságot adó háttérhez viszonyulhat.” (Szalai 2000)
Mindenek előtt azt a kérdést kell tisztáznunk, kit tartunk cigánynak, illetve ki tartja magát cigánynak, hogyan határozható meg ez a fogalom. Ráadásul egységes cigányságról nem is beszélhetünk, hiszen a cigányság önmagán belül éppoly rétegzett, mint bármely más társadalom. (Kolosi, 1984) Erre azonban nem térek ki, írásomban a cigányság többségi társadalomhoz való viszonyát szeretném általánosságban elemezni.
Ki a cigány?
A kérdést, melyet az előzőekben feltettem, mások is megpróbálták már megválaszolni, mivel a cigányság-kutatásban alapvetően fontosnak és meghatározónak tartanak. Például Ladányi János és Szelényi Iván Ki a cigány? című cikkében. (Cigánynak születni, 2000)
Véleményük szerint a „Ki a cigány?” kérdésre adandó válasznak hasonlónak kell lenni a „Ki a magyar?” kérdésre nyújtott válaszhoz. (Cigánynak születni, 2000) A címben megjelölt probléma egy vita keretei között vetődött föl, melyben a másik felet Kemény István-Havas Gábor-Kertesi Gábor képviselte, akik az elmúlt évtizedekben három alkalommal végeztek átfogó kutatást a cigányság társadalmi helyzetéről (1971, 1992-1993, 2002-2003).
Kemény István felfogása szerint cigány az, akit a környezete annak tart. (Kemény, 2003) Kutatásaiban ennek figyelembevételével határozta meg a cigányságot, amiért sokan vitatkoznak eredményeivel.
Ladányiék vitája a mintavétel szakmaisága mellett erkölcsi alapokon is nyugszik, hiszen azt írják: „Mi is az objektív alapunk arra, hogy egy megkérdezettet, aki azt állítja, hogy ő bizony nem cigány, mi cigánynak minősítsünk?”[1]
A „cigány” fogalom definiálása alapvető, ugyanis nincs a cigányokról megbízható, rendszerezett nyilvántartás. „Kemény és munkatársai már negyed évszázaddal ezelőtt abból az alaphipotézisből indultak ki, hogy az etnicitás nem az etnikai csoport tagjaként megjelölt személyek objektív jellemzője, hanem az e személyeket minősítők szubjektív ítélete – írta Ladányi és Szelényi közös válaszcikkükben a már említett vitában.(Ladányi, Szelényi, 2000) Kertesi Gábor a sokadik válaszcikkében azt állítja, hogy Ladányiék „lehetetlenségi tétele” szerint az elméletileg számításba jövő definíciók nagy száma miatt lehetetlen a cigány népesség lélekszámát megmérni. (Kertesi, 2000) Az előbbiekben felvázolt egymástól eltérő felfogások miatt valóban nehéz meghatározni a cigány populáció nagyságát, s az egymástól különböző felfogások miatt egymástól eltérő eredmények is születtek. Az arányok különbözőségének oka lehet többek között, hogy nem azonos korcsoportokat vizsgáltak, s a cigányság körében az átlagnál magasabb a gyermekek aránya. A másik okot Kertesi Gábor is említi: „Ha ugyanis egy mérési problémával kapcsolatban nem tisztázza valaki az adott mérés célját, könnyen belátható, hogy az elvileg lehetséges mérési eljárások nagy száma – és persze különbözősége – miatt olyannyira különböző mérési eredményeket kap, hogy azok eleve megkérdőjelezik az adott objektum mérésének értelmét.” (Kertesi, 2000)
Cigányság a szocializmusban
A második világháború előtt és közvetlenül utána a cigányság – beleértve a letelepülteket is, – társadalmon kívüli csoportot alkottak. Ám ennek ellenére a helyi társadalomhoz sok szállal kapcsolódtak. Tradicionális szakmáik – például vályogvető, szegkovács, teknővájó – révén, valamint kiegészítő tevékenységeiknek – gyűjtögetés, napszám – köszönhetően alapvető igényeiket kielégíthették. Ekkor még élő szokásaik, hagyományaik biztos támpontokat nyújtottak a mindennapi életben szükséges eligazodáshoz. Hozzáteszem, ebben az időszakban a magyar társadalmat is egy viszonylag zárt rendszerként határozhatjuk meg, melyben az ismeretek nagy része szocializáció útján megszerezhető. Ekkor még kevésbé kellett számolni a társadalmi mobilitás hatásaival.
Írásom elején már említettem, hogy az MSZMP KB „iránymutatásai” határoztak a cigányság további sorsáról. „A kapitalista társadalomban a cigányokat kiközösítették, kölcsönös bizalmatlanság és az előítéletek mély szakadéka keletkezett a cigányok és nem cigány lakosság között. Hazánk felszabadulásával a cigányok a társadalom teljes jogú tagjai lettek, s a kedvező fejlődési feltételek pozitív hatással voltak a cigánylakosság leghaladottabb elemeire. Ezek száma azonban még igen kicsi, és csak lassan növekszik. Többségük még máig sem tudott megszabadulni a múlt terhes örökségétől.” MSZMP KB, 1961)
Ez a cigányság erőltetett és erőszakolt asszimilációját vetítette előre és meghatározta a következő évtizedek történéseit. A hagyományos, még meglévő kulturális létből, a működő szokásrendszerek közül szociális intézkedéseknek álcázott programokkal kiszakították a tradicionális cigányközösségeket. Elvették tőlük hagyományaikat, biztonságot és bizonyosságot jelentő szokásaikat, közösségi rendszerüket, nyelvüket, kultúrájukat.
A célkitűzések között a munkába helyezés, a munkamorál javítása, cigánytelepek felszámolása, egészségügyi és szociális helyzet javítása, cigánygyerekek beiskolázása, szerepelt kiemelten, különös tekintettel a „látható” problémák megoldására. Ez azt jelentette, hogy a főbb vasútvonalak, idegenforgalmi települések melletti telepek felszámolása elsőséget élvezett. (MSZMP KB, 1961)
A szocialista rendszer politikusainak intézkedéseit korántsem a jószolgálati tevékenység motiválta: az erőltetett iparosítás nagyszámú új munkaerőt igényelt. A cigányság hagyományos munkalehetőségei ekkorra beszűkültek és megfelelő utánpótlási lehetőséget biztosítottak: az előrelépés nagyon kicsi volt, általában segéd, esetleg betanított munkások lettek.
Megindult a cigányság lassú vándorlása az ipari városokba. Akik eredeti lakóhelyükön, többségében aprófalvakban maradtak, hitelek segítségével házat építhettek, általában a tanács által biztosított telkeken, továbbra is a falu szélén. Épültek csökkentett értékű „cs” lakások, a városokba került cigányok pedig a munkáslakónegyedekben jutottak lakáslehetőséghez.
A lassú fejlődés eredményeként egyre több cigány gyermek végezte el a nyolc osztályt, amely a hatvanas, hetvenes években értéket hordozó bizonyítványt jelentett.
A cigányság az asszimilációs törekvések és intézkedések következtében a társadalom legalsó rétegébe „emelkedett”. A rendszeren belülre kerültek, ellenőrizhetővé váltak, a társadalom kívüliségből hátrányos helyzet lett, a cigánypolitikából pedig szociálpolitika. 1984-ben a cigányság mintegy 70 százaléka lakott falvakban. 33 ezerre csökkent a telepen élők száma. A munkaképes korú cigány férfiak 85 százaléka dolgozott. 51 százalékuk volt segédmunkás (az összlakosság 12 százalékával szemben), 24 százalékuk betanított munkás (összlakosság 26 százaléka) és 8 százalékuk szakmunkás (összlakosság 30 százaléka). (Az általános iskola elvégzése után - elsősorban szakmunkásképzőben - továbbtanulók aránya még mindig csak 37 százalék volt. (Mezei, 1987)
A rendszerváltozás és hatásai
A funkcionális elmélet szerint a modern társadalmak posztindusztriálissá vagy információs társadalommá fejlődése a erősítheti a társadalom jövőbeli rétegződésében. Ezzel szemben a meritokratikus elméletek azt állítják, hogy az iskolai rendszer a generációk közötti társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek újratermelését szolgálja. (Róbert: Társadalmi mobilitás) Míg a többségi társadalom középosztályára és a társadalmi státuszrangsorban annál magasabb szintjén elhelyezkedő rétegekre igaz lehet a „kiérdemlésen alapuló” szelekció, addig a cigányságra nem. Bernstein korlátozott és kidolgozott kódrendszeréről írt tanulmánya világossá teszi, hogy a középosztály által használt nyelvezeten írt tankönyvek, a többségében középosztálybeli, és igen gyakran előítéletes gondolkozású pedagógusok többsége nem alkalmas arra, a cigányság számára szükséges információkat közvetítsék, hogy cigány gyermekeket tanítsanak. Azt már egy külön tanulmány keretei között lehetne csak elemezni, hogy mire is tanítsanak. A mai közoktatási rendszer az átlagos gyermekekre épít, sem a hátrányos helyzetű, sem az átlagostól jobb képességű gyermekekkel nem tud mit kezdeni.
A rendszerváltozás okozta sokk különösen erősen hatott a cigányságra. Összeomlott a szocialista gazdaság, s maga alá temette a cigány munkavállalók nagy részét. Az addigra általánossá vált nyolcosztályos végzettség elértéktelenedett. Legelőször a gyengén képzett, a társadalmi munkamegosztás hierarchiájában a legalsó fokon tevékenykedő cigányok közül kerültek ki a tartós munkanélküliek. A munkaképes korú cigányság 60 százaléka dolgozott a rendszerváltást megelőző időszakban, a változások egyik szomorú eredménye, hogy e népesség mintegy 40 százaléka veszítette el állását. A teljes népességben ez az arány 10 százalék volt. (Szuhai, 2001)
„Az iskolából frissen kikerült cigány fiatalok helyzete is igen rossz. A tartós munkanélküliek aránya körükben legalább 40 százalékkal haladja meg az azonos végzettségű és életkorú nem cigány pályakezdők megfelelő adatát.” (Szuhai, 2001)
1993-ban a cigányság kisebb, mint 10 százaléka lakott a fővárosban, szemben a népesség 20 százalékával. Községben – jellemzően aprófalvakban - lakott 58-64 százaléka, szemben a népesség 38 százalékával. A cigányság mintegy negyede lakott Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, szemben a lakosság 18 százalékával. A cigány háztartások 28 százalékában nincs kereső, szemben a teljes populáció 9 százalékával. Iskolázottságuk elmarad a nem cigányokétól. Egy keresőre általában több mint kétszer annyi személy eltartása hárul, mint a nem cigány népességben. A cigány háztartások több mint negyedében nincsen kereső. „A cigányság sokkal kirekesztettebb az asszimilációból (is), mint bármely más nemzetiség.” (Kertesi, 2000)
Kertesi Gábor egyenesen úgy fogalmaz: „ A rendszerváltással a cigányság elmúlt százéves története során másodszor veszítette el a létalapjait.” (Kertesi, 2001) Míg azonban a múlt század első felében a tradicionális közösségek és hagyományos mesterségek felszívódása egy viszonylag lassú folyamat volt, a rendszerváltozás nagyon rövid idő alatt ment végbe, melyhez a cigányság nem tudott alkalmazkodni. Kertesi úgy látja, a cigányság korábban integrálódott tömege került néhány év alatt újra társadalmon kívülre. (Kertesi, 2001)
Mivel a többségi társadalomban is széles rétegek néznek farkasszemet a szegénységgel, küzdöttek, küzdenek a nélkülözés és a teljes lecsúszás ellen, felerősödött az előítéletes gondolkozás. Mint Szalai Júlia írja Az elismerés politikája és a cigánykérdés című elemzésében, egyre intenzívebbé váló a cigány-magyar konfliktusok dimenziót váltottak, a feszültségek nem szociális, hanem többségi-kisebbségi mezben törnek utat.[2] A nyolcvanas évek közepéig tartó fejlődési folyamat megfordult, ismét nyílt a cigányság és a többségi társadalom között az olló. Szalai Júlia úgy látja, hogy a romák többségének küzdelme ma nem relatív megfosztottságuk, hanem teljek kitaszítottságuk ellen folyik.
Összegezve: a többségi társadalom mellett létező, de ahhoz kapcsolódó cigányságot a szocialista rendszer a maga szabályai szerint bekebelezte, a társadalmi hierarchia legaljáig engedve őket. Cserében elvárta, hogy mondjanak le nyelvükről, kultúrájukról, szokásaikról. A még alig megkezdődött, gyönge asszimilációt, s csak kisebb részben integrációt a rendszerváltás politikai és gazdasági földomlása derékba törte. Munkanélküliségük, a társadalom peremére szorultságuk, szegregált oktatásuk visszahat társadalmi megítélésükre.
A cigányság egy jelentős része a sehová sem tartozás furcsa állapotában leledzik, a többségi társadalom nem kér belőlük, tradícióikhoz pedig már nincsen visszaút.
Felhasznált irodalom
Havas Gábor: A kistelepülések és a romák – in: Cigánynak születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000
Janky Béla: Lakóhely-változtatások a cigányok körében – in: A cigányok Magyarországon, szerk. Glatz Ferenc, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2001.
Kemény István: Válság után, szegények, munkanélküliek, cigányok, versenyképtelenek In: Esély folyóirat, 2003/2 www.szochalo.hu
Kemény István-Janky Béla: A cigányok foglalkoztatottságáról és jövedelmi viszonyairól
In: Esély folyóirat, 2003/6. szám, www.szochalo.hu
Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségeiről - In: Cigánynak születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000
Kolosi Tamás, Státusz és réteg, Társadalomtudományi Intézet, Budapest, 1984
Ladányi János-Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Cigánynak születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000
Mezey Barna szerk: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985
Kossuth Kiadó, Budapest, 1986
Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés, in. Cigánynak születni, 534. o.
Szuhai Péter: Foglalkozási és megélhetési stratégiák a magyarországi cigányok körében
In: A cigányok Magyarországon, szerk. Glatz Ferenc, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2001
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése