 |
Az egyik delfin |
A pólója szakadt, a zoknija két teljesen különböző darab és újra megmakacsolta magát: csak akkor jön velem a Naturkunde Museumba, ha egy másik lányt is magunkkal viszünk. Az én kis szerb-roma lánykám megint alakít. Mindig variál, mindig kitalál valamit és csak azt fogadja el, ha övé az utolsó szól. Elmagyarázom neki, hogy máskor, ha előre megbeszéljük, jöhet velünk a „barátnője”. Nem mindig, de néha igen. Ma azonban csak ketten megyünk. Nem, nem és nem, akkor ő sem jön, mert különben is, a múzeum unalmas. De gyerekfesztivál van, sok érdekes programmal – magyarázom, ám mindez falra hányt borsó. Inkább itthon marad játszani. Aztán csak megkötjük az éppen aktuális kompromisszumot: tíz perc játék még itthon, utána tíz perc játék a bevásárlóközpont ingyenes Nintendóján, utána továbbmegyünk. Ha a múzeumot unalmasnak találja, hazajövünk. A tíz perc otthoni játékból fél perc lett, inkább már indulna ő is. A Nintendón játszik egyet a Mario-s játékkal és megyünk tovább. Közben megéhezik, kap egy Dönert, az a kedvence. Egyre elégedettebb. A múzeum felé vezető úton megint kezdi, hogy rettenetesen unalmas ez az egész, menjünk haza. De már látszik a bejárat előtti tér, ahol rengeteg program várja a gyerekeket. Azonnal gyökeret ver a mikroszkópoknál, teljes beleéléssel bámulja a különböző rovarokat. Nagyon tetszik neki. Látom rajta, hogy vécére kell mennie, bemegyünk hát az épületbe. Amikor az üvegen keresztül meglátja a dinoszaurusz-csontvázakat, már húz befelé, még a vécéről is elfelejtkezik. Azonnal, de rögvest közelebb akar menni. Megvesszük a jegyeket. Aztán csak lemegyünk az alagsorban található mosdókhoz, ám útközben ingyen plakátokat lehet elvenni. Ki is választ ötöt. Elintézi, amit kell, aztán rohanás vissza. Teljesen magával ragadja a kiállítás. Ráadásul nálam a fényképezőgép, így fotózhat is néhányat. Odáig van. Mindent megnéz, kipróbál, csak úgy rohannak a percek. Több mint két órát töltöttünk bent. De még nem akar hazamenni. Kint beáll az arcfestéses sorba, egy kék és egy rózsaszín delfint festet magára. Aztán még célba dob, iszik egy dínó-kólát és csak ezután vesszük hazafelé az irányt.
A plázánál megint Mariót akar játszani. Na, jó, öt perc. Alig tudom kicsalogatni az üzletből, mások is nintendózni szeretnének. Újra megsértődik, amiért fel kellett adnia a játékot, karba font kézzel, pulyka-képpel áll a kirakatnál és nem hajlandó tovább jönni. Nem is vitatkozom vele, csak megkérdezem tőle, kér-e még kólát. A „dínósból” van még egy kicsi. Igen, kér, és mintha mi sem történt volna, jön velem. Egy másodperc alatt elfelejti, hogy tulajdonképpen ő most megsértődött. Este hatra érünk haza. Otthon lelkesen mutogatja a plakátokat meg a fényképeket, amiket ő készített. Azt hiszem, legközelebb kiválasztunk egy párat, kinyomtatjuk és készítünk egy plakátot a kirándulás emlékére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése