 |
Valaki őt is szerette |
Az U-Bahn megállóban két rendőr rángat egy idős asszonyt. A nő kora meghatározhatatlan, épp annyira lehet nyolcvan éves, mint amennyire leharcolt ötvenes. Külterületen járunk, errefelé elsősorban nem a középosztály lakik. A nő meggörbedve áll, a két rendőr dühösen magyaráz. Az asszony megpróbálja rendbehozni magát, de nehezére esik a mozdulat. Amikor elmegyek mellette, látom, hogy lyukas harisnyája és bugyija is térdéig letolva. Az alsója - mit szépítsem - vastagon szaros. Talán a dolgát akarta elvégezni az aluljáróban, talán már napok óta ebben az állapotban leledzik. A lába szederjes, valami nyavalya támadhatta meg. Nem csodálkozom. Az élet az utcán kegyetlen. A kosz, a hideg, a nélkülözés hamar gallyra teszi az embert. Pia nélkül ki se lehet bírni. Persze az ital éppannyira lehet ok, mint következmény. De mindegy is, ha a polgár otthon nélkül tengődik. Ilyenkor már csak a túlélésről szól minden: az éppen következő éjszakát, órát, percet kell kibírni. Mutassanak egyetlen embert, aki azzal az ambícióval vág neki a nagybetűsnek, hogy az utcán képzeli el a jövőjét. Mindenki családot, szép otthont, meleg szobát, békés öregséget tervez, aztán van, akinek sikerül, van, akinek nem. Bármelyikünk járhat így. Attól, hogy az otthontalanokat kitiltják a városokból, még nem változik semmi. Nekik egy rizikófaktorral több, nekünk pedig egyszer úgyis el kell számolnunk a lelkiismeretünkkel: ha van mennyország és pokol, egyszerű a képlet, ha nincs, akkor talán megússzuk. Nézem a szerencsétlen öregasszonyt, ahogy kacsázó léptekkel, félpucér fenékkel támolyog. Valakinek a gyereke, anyja, szerelme, barátja, szomszédja, padtársa, testvére...volt valamikor. Most egyedül van és talán már segíteni se lehet rajta. De ne ítélkezzünk fölötte úgy, hogy nem ismerjük az élettörténetét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése