Őrangyalok

A kertünk  télen

Hogy vannak-e dicsfénnyel övezett, fehérruhás, galambtoll-szárnyú angyalok, nem tudom. De mégis csak létezniük kell valamilyen szeretet-lényeknek, akik vigyáznak ránk és segítenek a bajban. Talán csak nem ismerjük föl őket, mert alkalmazkodnak hozzánk: úgy öltöznek, ahogy mi, úgy beszélnek, ahogy tőlünk hallják, és úgy viselkednek, hogy beolvadjanak a tömegbe. Átlátszóan tiszta, mannát evő, lebegő, égi tüneményekkel még nem, de ilyen miforma ember-angyalokkal már találkoztam. Néha azt hiszem, álmodtam csupán, pedig megtörtént. Régen, sok-sok évvel ezelőtt.

Karácsonyra készülődtünk, amikor leesett a hó. Örültünk, hogy végre fehér lesz az ünnep. Mert az mégiscsak úgy az igazi. A falu utcái percek alatt jégpályává változtak. Ráadásul késő délután sűrű, súlyos köd ereszkedett a völgyre, ami még nehezebbé tette a közlekedést. A téli szünet előtti utolsó zongoraórára indultunk. A fiatal művésztanár, aki két külföldi fellépés között – hiába, senki sem próféta a saját hazájában – óraadásból egészítette ki jövedelmét, a kápolnadombon lakott. A fiam rajongott érte és különben is, már csak egy oldal volt hátra a Chopin darabból, amit nagyon szeretett volna végig lejátszani. Volt egy rész, amivel sehogy sem boldogult egyedül. Szokatlanul nehéz volt a ritmusa, mindig belebotlottak az ujjai. Szüksége volt mestere segítségére. Normális viszonyok között sem volt egyszerű autóval feljutni a majd’ tizenkét százalékos emelkedőn, de jeges úton különleges praktikát igényelt a vezetés.

Szeretek hóban vezetni. Minden csöndes, eltűnik a forgalom zaja, lelassul a világ és végtelenül békéssé válik. Lelket melengető, puha fehér takaró borította a vidéket. Ugyan a köd és a szürkület miatt nehéz volt kivenni a falut ölelő hegyek vonulatát, de a táj így is mesebeli volt.  – Köszönöm Holle anyó – gondoltam boldogan, miközben áthaladtunk a patak keskeny hídján.

Ezután következett a rizikós útszakasz. Eddig mindig bevált, ha az emelkedő legnehezebb része előtt gázfröccsöt adtam és utána gyorsan visszaváltottam egyesbe. Bár csúszott az út és keményen kellett tartanom a kormányt, nem tűnt lehetetlen vállalkozásnak a feljutás. Nem számítottam azonban az emelkedő tetején veszteglő járműre. Nem fértem volna el mellette. Motorfékkel álltam meg és bár sejtettem, hogy innen az út már csak lefelé vezet, azért megpróbáltam a lehetetlent. A kerekek csikorogva kapartak a jégen, az autó egy centit nem haladt fölfelé. Nem volt mit tenni, tolatni kezdtem. Ám a hátramenet túlságosan nehéznek bizonyult, az autó összevissza csúszkált. Befaroltam hát az egyik kapubeállóba, hogy megforduljak, de elvétettem: Az egyik kerékkel az árokban kötöttünk ki. Ott álltam egy használhatatlan kocsival és egy gyerekkel, tanácstalanul a kihalt úton. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Beesteledett és én nem tudtam, ki segíthetne. Olyan hirtelen történt, hogy gondolkodni sem volt időm: négy férfi lépett elő a homályból. A semmiből jöttek. Zöld kezeslábast viseltek. Nem teketóriáztak, megfogták a kocsit és kiemelték az árokból. Aztán, amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek. A döbbenettől megszólalni sem tudtam. Mire feleszméltem, már messze jártak. Hogy ködszárnyon az égbe tértek-e vissza, nem tudom. Talán csak befejezték a gázszerelést valahol. De abban biztos vagyok, hogy angyalok voltak: az én karácsonyi őrangyalaim.