Merre tovább?

Nem mindenhol viselik el, hogy bohócot csináljanak belőlük

Vasárnap este csörgött a telefonom. Az osztálytanárnő hívott, hogy (ismét) beteg, egy hétig biztosan nem jön. Átküldte nekem a hétfői tananyagot, külön feladatokat a már egy éve és egy másik feladatsort a pár hónapja németül tanulóknak - régieknek és újaknak, ahogy egymás között mondjuk. Mit mondjak, ennyi feladatot szerintem még soha nem oldottak meg, mint amennyit most küldött. Hétfőn reggel fejvesztve nyomtattam, sokszorosítottam, szortíroztam. Maga az igazgató jött be helyettesíteni. Akit nyomban kérdőre is vontunk, hiszen februártól a "régieknek" már egy másik iskolában kell(ene) tanulniuk és mindössze egy gyereknek van biztos helye: Antonnak, akit bezsuppoltak egy olyan egyesület tanfolyamára, ahol nehezen tanuló roma gyerekeket istápolnak. Anton persze ki van akadva, nem akar odamenni, de hát tanulni se nagyon akar. Attól fél, hogy ott sokkal szigorúbbak lesznek vele, ha elkésik vagy éppen hiányzik. Pedig mindkettő gyakran előfordul. Anton folyton betegnek érzi (mondja) magát. Ha egyet köhint, már otthon is marad. Szóval ezt a paradicsomi állapotot félti. Szegény igazgató csak kapkodta a fejét, amikor soroltam/soroltuk a gyerekekkel, hogy mennyi dolga van még a továbbtanulásokkal. Udvariasan vissza is küldtem őt az irodába intézkedni, biztosítottam, hogy elboldogulok egyedül is a gyerekkel. Lelkesen rohant ki az osztályból. Körbeültünk, ahogy szoktunk, beszélgettünk egy kicsit, majd közösen megreggeliztünk - hétfőn ez is szokás. A második két órára az igazgatóhelyettes jött be. Elmondtam neki, hogy mit kellene csinálnia. Én bevállaltam, hogy az újakkal átmegyek egy másik terembe, és ott tanulunk, neki két régi diák maradt. Nem tudom, hogy mennyit tanultak, mi elvégeztük a ránk bízott feladatokat. Tegnap alig tudtam reggel fölkelni. Még tegnapelőtt leesett a hó, hideg is volt, csúszott is minden. Nagy nehezen bevánszorogtam az iskolába, ahol kiderült, hogy az első két óra rögtön el is maradt. Na, nem baj, legalább nekiálltam végre az összes neuköllni fitnesz-stúdiót körbetelefonálni, mert az egyik bolgár-török fiúnknak még nincs praktikumhelye. A praktikumnak nagyon nagy hagyománya van Németországban. Általában minden gyerek, aki később szakmunkás szeretne lenni, rászán egy hónapot erre a szakmai előgyakorlatra, ahol elvileg megismerkedik a választott szakterülettel. Kiner mániákusan edz, később fitneszedző szeretne lenni, evidens, hogy egy sportstúdióban végezné a praktikumot. Hát, nem volt egyszerű menet, de egy helyen végre azt mondták, hogy menjen el személyesen. Nem is teketóriáztam sokat, közben megérkeztek a gyerekek, fogtam Kinert és magammal cipeltem a stúdióba, amelyik - és ez itt a slusszpoén - éppen az a hely, ahová naponta edzésre jár. Neki egyszer már ott nemet mondtak, elégtelen nyelvtudása miatt. Na, igen. Mint kiderült, már négy éve él Berlinben, amiből hármat otthon ülve töltött papírok és engedélyek híján. Tanulni ő sem szeret, aminek most megtapasztalta a hátrányait. A tulajdonos amúgy nagyon rendes volt, nem hajtott el minket azonnal, még jó, hogy elmentem én is. Azt mondta: talán. Mindenesetre a jövő héten a srácnak a megfelelő papírokkal kell jelentkeznie. Csak remélem, hogy összejön. Visszaügettem az iskolába, ahol sikerült végre beszélnem azzal az erdélyi magyar lánnyal, aki az egyik egyesület keretei között romániai romákat támogat. Elmondta, hogy az egyik lányunknak milyen dokumentumokat kell elküldenie az iskolának a megfelelő Schulamtba. Ismét lerohantam a dirihez, a lelkére kötöttem, hogy SOS küldje el a papírokat, mert kifutunk az időből. Csak bólogatott, amivel nem győzött meg arról, hogy amint kiteszem a lábam az irodából, nem felejti el azonnal, amit tennie kell. Elég lazán veszi ezeket a hivatalos dolgokat. És akkor itt van még Rule, a tizennégy éves "nem tudjuk hová tenni" gyerek. Ő is romániai roma. Az anyja már hat éve él Berlinben, de gyakorlatilag egy szót sem beszél. A fiú egy éve él vele. Nagyon intelligens, ha akar, gyorsan tanul. Sértésnek fogja föl, hogy a Willkommen osztályba kell járnia, folyton azt fújja, "normális" iskolába akar menni. Na ja, de nem tud jól németül. És ő is szívesebben szórakozik, mint dolgozik. Néha kezelhetetlen, néha sikerül a lelkére beszélni. Mostanában inkább nem sikerül. Ilyenkor nem érdekli senki és semmi, azt csinál, amit akar. Az egyesületnél dolgozó nő régebben ismeri, mint én, de ő is teljesen tanácstalan. Mit mondjak: én is az vagyok. Ha átküldjük egy átlagos középiskolába, az persze kétesélyes: vagy megembereli magát és túljut a kezdeti nyelvi sokkon, majd nekiáll és tanul - ez esetben bármi lehet belőle, hiszen okos. De ha a kisebbségi érzését szemtelenkedéssel kompenzálja, úgy cirka három nap múlva úgy fenéken billentik, hogy hazáig repül. A kolléganő szerint akkor majd visszajön a mi iskolánkba, nem a nyelvi osztályba, hanem egy másikba. Na igen: nálunk a "normál" osztályokban magatartászavaros gyerekek tanulnak. Rule nem való ide, az biztos. Ő nem magatartászavaros, csak neveletlen. Fogalmam sincs, mi legyen vele.