Mit tagadjam, három otthon töltött hét után nem volt egyszerű a visszatérés. Annyira jól éreztem magam otthon: gyerek, család, barátok, saját bútoraim, könyveim között, hogy megint rám tört az "úgyis hamarosan hazaköltözöm" érzés. A visszaút - éppúgy, mint hazafelé - sima volt. Igaz, most nem csak a fiam és én, hanem öcsém nagylánya is a kocsiban ült. Ő október óta tanul németül a jól bevált Friedländer Schuléban. A családból már harmadikként, hiszem a fiam is itt tanulta meg a nyelvet egy év alatt. Tegnap már dolgoztam is. Félig kómában, hiszen a szünetben teljesen áttértem a hajnalban fekszem, délig alszom életmódra. Ez azt jelenti, hogy vasárnap hiába feküdtem le éjfélkor, háromig nem aludtam el, és hatkor csörgött az óra. Azt hittem, meg se fogok szólalni németül, hiszen kimaradt három hét, de azért még elboldogultam valahogy. Az iskolában izgalmas a helyzet, hiszen a tanulóink fele elvileg egy hónap múlva új intézménybe megy, helyet keresni pedig nem egyszerű nekik. Délután pedig a gyerekotthonba mentem, ahol egyéni foglalkozásokat tartok egy állami gondoskodásban élő szerb-roma kislánynak. Ott is zökkenőmentesen indult újra a munka. Este beállított az unokahúgom a nyelviskola vezetőjével és hoztak két tök jó, kényelmes széket. Nagyon örültem nekik és persze a székeknek is, mert pont ilyenre fájt a fogam. Beszélgettünk egy jót. Azt hittem, végre korán elalszom, de nem ilyen egyszerű a visszaszokás. Nem baj, ma nem kellett korán kelnem. Majd holnap. Ezt a hatkor kelést sosem fogom megszokni. Visszaálltam a berlini üzemmódra - skype beszélgetések, facebook üzenetek, emailek -, de a szívem mélyén tényleg a hazaköltözést fontolgatom. Még akkor is, amikor az eszem ezerrel azt üzeni, hogy nem szabad. Még nem szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése