Facebook huszárok

Szép kilátás...

Lájkolunk, megosztunk és elégedetten dőlünk hátra: mi megtettük a magunkét. Föl se kell emelnünk a seggünket a fotelből ahhoz, hogy úgy érezzük, részt vettünk valamiben. Tüntetni? Piha. Ki a francnak van kedve ebben a hidegben/esőben/melegben kilépni a lakásból? Menjenek el mások, mi majd megnyomjuk a megfelelő gombot, megnézzük az összefoglalót és jól elmondjuk a véleményünket...Bántanak valakit? Hát jól odakommentelünk, kimerítve a verbális agresszió teljes tárházát. És közben föl sem merül bennünk, hogy ezzel mi is pont ugyanarra a szintre süllyedtünk, mint az elkövető...Ezzel le is ráztunk a felelősséget, nyugodtan verhetjük tovább a gyereket. Valaki közzéadja egy feltételezett bolti szarka fényképét? Mérlegelés nélkül küldjük tovább, mintha csak bennfentes információ birtokában volnánk. Meglehet, hogy egy ártatlan ember életét lehetetlenítjük el, de bele sem gondolunk. Gombnyomásra csökkentettük a bűnözést. Beleolvasunk egy amúgy jobb sorsra érdemes pszichológus négy éve készült interjújába? Szemünk sarkából könnycseppet törülgetve értünk vele egyet, de másnap hajnalban mégis fölébresztjük a gyereket, hogy nulladik órára induljon.
Olyan egyszerű továbbítani a rák ellenszerének tuti receptjét, a bús képű kiskutya fotóját, a politikai ellenfeleinket pocskondiázó, amúgy vérlázítóan gusztustalan grafikát, kedvenc zenéinket (ha olyanunk van, naponta ötször), a teljes fényképalbumot a vasárnapi kirándulásról, azt a cuki kis idézetet a rózsaszín tüllbe burkolt kislánnyal....mozog a kezünk, nyomjuk a gombot, az agyunk meg egyre üresebb. Miközben az interneten határtalanul kitágul, valójában egyre inkább egy képernyőre korlátozódik a világ. Ott keresünk párt, ott beszélgetünk a barátainkkal, ott nézzük a filmet, hallgatjuk a zenét. S ha mégis mennünk kell, hát magunkkal visszük a zsebünkben. Nehogy már a saját szemünkkel kelljen szembenézni a valósággal.