Ha lecsap a kaszás

Fogyatkozásnak indultunk

Mostanában sokat gondolok a halálra. Nem, nem az enyémre, valaki máséra, aki már nincs. Összeesett, elhamvasztották, megszűnt. Csak az emléke él - mondják ilyenkor patetikusan, hát megpróbálok emlékezni: arra az időre, amikor még minden rendben volt. Amikor még lehetett beszélgetni vele. Amikor még fölül tudott kerekedni a depresszión. Amikor még nem naponta emelgette a poharat. Hogy mikor kezdődött a lejtmenet, már nem tudom. De minden egyre rosszabb lett. Neki is és azoknak is, akik ismerték őt. Az utolsó években már csak egy-egy köszönés maradt. Aztán eltűnt. Sok-sok év után ő volt az első, de tudom, hamarosan sokan követik őt. Mi meg politikán vitatkozunk, tárgyakat vásárolunk egymásnak, idegesen hallgatjuk a századszorra elmesélt gyerekkori történetet, haragszunk valami hülyeség miatt ...aztán egy pillanat alatt minden megváltozik. Lecsap a kaszás és csak sajnálatot, meg hiányt érzünk.Innen, ezer kilométeres távolságról még nehezebb földolgozni, hogy valaki meghalt. Egy darabig még elhessegethetem a gondolatot, hogy a szüleim generációja mellett a miénk is fogyatkozásnak indult, de valahogy meg kell birkózni ezzel az érzéssel is.