Fáziskésésben

Ha süt a nap, minden rendben van

A tél talán utolsó pillanatait csíptem meg a minap. Nagyon hideg volt, de szikrázó napsütés csalogatott sétára. Ahogy a járdán a koszos, olvadozó hókupacokat néztem, arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű ilyenkor otthon minden. A kertben vakító fehérség, a környező hegyek is hószínben pompáznak. Az ember az ablakban áll egy bögre forró teával és csak bámul kifelé. Egy város sosem ilyen szép. Egészen a közeli tóhoz kellett elcaplatnom, hogy valamit élvezhessek is a télből. 

A háttérben a befagyott tó 

A park egy egészen másik világot mutatott: igen, fehér havat, szánkózó gyerekeket, befagyott tavat korcsolyázókkal...és egy lékkel a kacsáknak. Néhány percig élveztem a látványt, aztán olyan erővel mart belém a honvágy, hogy azt hittem, belepusztulok. Otthon akartam lenni, az igazi otthonomban. A régi életem akartam, gyerekkel, szombati reggelikkel, vasárnap délutáni sziesztával. Elmúlt. És magamban ezredszerre is bocsánatot kértem gyerekkori szomszédunktól, Pista bácsitól. Mennyire utáltuk, hogy minden egyes találkozásunkkor ugyanazt a történetet mesélte: a nővérem totyogó kislányként szaladt ki az udvarra és anyu után kiabált. - Mintha tegnap lett volna - rendre így fejezte be az öregúr, aki évtizedek óta halott. Nemhogy a mi gyerekkorunk, de a gyerekemé is a múlté. Már értem, mit érzett Pista bácsi, felfogtam, hogy milyen nehezen dolgozta föl az idő múlását. 

Ezen a néhány négyzetméteren nyüzsgött az összes kacsa

A parkból hazajöttem. Haza? Talán helyesebb, ha a berlini lakást mondok. Körülnéztem, és először éreztem úgy, csupaszak a falak. Szándékosan nem díszítettem semmivel. Mert ha nekiállok a fészekrakásnak, attól egyre kevésbé átmeneti és egyre inkább állandó az ittlétem. Aztán először egy kétoldalú ragasztót vettem, ma pedig - próbaképpen - kinyomtattam néhány családi képet és szigorúan átmenetileg, de fölragasztottam őket a falra. Este pedig - forralt bort kortyolgatva - azt terveztem, milyen fotókat látnék még szívesen...Kint már nyoma sincs a hónak, de az érzéseim nagyon téliek: kuckósodás, visszahúzódás, emlékezés. Ez ugye - és ez csak költői kérdés - még nem az öregedés, hanem csak normális február eleji depresszió?