Megszakad a szívem

Erős gyökerek nélkül nem megy

Vasil ma reggel láthatóan dühösen, zavartan, pirosló szemekkel lépett be a kapun. Szokásával ellentétben rám sem mosolygott, látszott rajta, hogy valami trauma érte. A kabátja alatt csak egy atléta volt rajta, mint aki csak úgy hirtelen elrohant otthonról. Mellé szegődtem, de nem és nem és nem akart megszólalni. Szegény, még a szombati fociedzésen megsérült, azóta húzza a bal lábát, amivel nem hajlandó orvoshoz menni. Szívfacsaró volt látni, ahogy fölbicegett a lépcsőn szótlanul, magába fojtva bánatát. Szokás szerint körberaktuk a székeket a reggeli beszélgetéshez. Kiner moderált, ami annyit jelent, hogy mindenkit megkérdezett: hogy van, szeretne-e valamit elmesélni. Amikor hozzám ért, elmondtam, hogy szomorú vagyok, mert látom, Vasilt valami nagyon bántja és én nem tudom, hogyan segíthetnék rajta. Akkor nézett rám először Vasil. Amikor sorra került - számomra teljesen váratlanul - azt mondta, hogy igen, szeretne valamit elmondani: édesapja Berlintől 50 kilométerre kapott munkát, így az egész család hamarosan elköltözik egy számára ismeretlen városba. Teljesen kiborult (én is a könnyeimet nyeldestem, mert rettenetesen megszerettem őt), hogy végre Berlinben vannak barátai, jól érzi magát az osztályban, és itt kell mindezt hagynia. Borzasztó volt hallgatni, ahogy szűk szókincsével, erősen tört németséggel magyarázta, mennyire haragszik az anyjára, az apjára, mindenkire, amiért újra ez történik vele. Egyszer már otthagyta a barátait Bulgáriában, most pedig a berliniektől kell búcsút vennie. Igen, a gyerekeknek talán még rosszabb, mint a felnőtteknek: a döntést nem ők hozzák meg, sokszor nem is értik mi történik velük, csak összepakolják és elköltöztetik őket. Olyan egyszerű azt mondani, hogy a gyerekek gyorsan megszoknak minden új helyzetet. Pedig hatalmas traumákon mennek keresztül ők is. Vajon lesz-e megfelelő iskola abban a városban, ahová Vasilék költöznek? Lesz-e befogadó környezet, elég türelem, segítőkészség? Mi lesz ezzel a kiismerhetetlen, intelligens fiúval, akiben annyi kedvesség és szeretet van, de aki mégis olyan nehezen kezelhető? Fogják-e ott úgy szeretni, mint ahogy mi szeretjük?  Remélem igen. Szívből kívánom neki, hogy végre meglelje a nyugalmát és megkapja mindazt, amire szüksége van.