Neki csak a Kioszk marad...

Elvileg minden ember egyenlő, gyakorlatilag nem

Még nincs tizenhét, és már látni a sorsát: Dörnert fog készíteni és árusítani élete végéig. Nem azért, mert nem lenne többre képes. Azért, mert a bátyja is ezt csinálja. Azért, mert az apja is csak segédmunkás... Négy éve jöttek Bulgáriából Berlinbe. A hetedig osztályt végezte el. És, bármilyen hihetetlen, három évig úgy élt itt, hogy gyakorlatilag a lakást is alig hagyta el. Nem járt iskolába, tanfolyamra, nem szerzett barátokat. Németül sem tanult meg. Amikor egy éve elkezdett a Willkommen Klasséba járni, nagyon gyatra nyelvtudással érkezett. Valamennyit fejlődött, de a mai napig nehezen fejezi ki magát. Lassan szakmát kellene tanulnia, de nehéz számára megfelelő helyet találni. Már írtam róla korábban is, hogy egy fitneszstúdióban szeretett volna elhelyezkedni gyakornokként. Kínkeservesen találtam egy helyet, ahol halandóak voltak szóba állni velünk. A vezető azonban csak csóválta a fejét, amikor Kinerrel beszélgetett, látta, hogy bizony nehezen megy a fiúnak a kommunikáció. Kérte, hogy adjunk be pályázatot, csatoljuk hozzá a fiú bizonyítványait is. Hoppá! Ott álltunk a nagy kérdéssel: mit csináljunk a gyerek elveszejtett három évével? Nem tudunk arra az időszakra mit beírni. Megpróbáltuk eldugni és minél kevésbé látványossá tenni a hiátust, illetve a legmagasabb (hetedik) osztályos, bolgár nyelvű, cirill írással kitöltött bizonyítványt sem mellékeltük. Helyette csatoltuk a mostani féléves bizonyítványt. De hiába, nem kapta meg a helyet. Így marad számára a Kiosk és a Döner. Migráns sors. Persze valószínűleg még így is sokkal jobb élete lesz, mint lett volna odahaza. És talán a gyerekének már könnyebb lesz.
Ha nem kapja össze magát, Vasil is hasonló sorsra jut. A magát tizenhárom évesnek mondó (szerintünk azonban inkább tizenhat éves) fiú is Bulgáriából jött, de Kinerhez hasonlóan szintén török származású. (Amúgy az osztályban minden bolgár gyerek valójában török.) Nagyon értelmes, de óriási lókötő. Októberben csatlakozott a csapathoz. Nem könnyű motiválni. Sokszor az óra kellős közepén úgy dönt, hogy neki elege volt és mással akar foglalkozni. Ilyenkor nehéz visszacsábítani, de szerencsére eddig még mindig sikerült. Nagyon szeretem és ő is mindig kedves hozzám. Jókat nevetünk együtt, megbeszéljük - azzal a pár szóval, amit már ismer - milyen nehéz a német nyelv, és csodálattal nézi, hogy másfél év alatt én milyen jól megtanultam. Ilyenkor elmagyarázom/mutogatom/rajzolom/játszom neki, hogy ő, ha belehúz, még sokkal jobban fog másfél év múlva beszélni. Vasil mindig nagyon korán érkezik, általában már fél órával az iskola nyitása előtt vékony kis kabátjában kapuban ácsorog. Nem értjük, miért jön minden reggel ilyen korán. Nagyon meg szeretném már otthon látogatni, de a tanárnő (szerencsére) rákapott a módszeremre és velem akar jönni, így egy kicsit lassabban megy a dolog. Vasil az utóbbi héten egyáltalán nem írt házi feladatot. Észrevettem, hogy a holmijait sem viszi haza magával. Szerdán visszahívtam és hazaküldtem vele azt a fénymásolatot, amin az otthoni munka volt. A lelkére beszéltem, hogy készítse el a házit. És láss csodát! Megcsinálta. Iszonyatosan sok energiát kell egy-egy apró lépésbe befektetni, de megéri. Általában rettenetesen elfáradok, főleg mostanában, amikor már némettanárként (is) helyt kell állnom. A tanárnő számít rám, gyakorlatilag kétfelé osztjuk az osztályt és az egyik csoporttal én foglalkozom. Múltkor már óravázlatot is írtam, rendesen fölkészültem. Imádom ezt a munkát. Már régen nem éreztem ilyen jól magam, mint mostanában, az iskolában. Pedig ennyiféle problémás kamasszal tényleg nem egyszerű. De mégsem cserélném el semmivel.