Tavasz van

Még most is (este hatkor) madárcsicsergés hallatszik 

Virgonc kislegények kipirult arccal, orruk alatt a télvégi megfázás maradék takonybajuszával rohangálnak lelkesen. Kislányok pörgős szoknyában, térdben lyukas színes harisnyanadrágban ugróiskoláznak. Az emberboly nyüzsgés hangzavara már messziről jelzi, hogy - kis túlzással - a fél kerület a napra vágyott. Ezen a kora tavaszi verőfényes vasárnap délutánon a Weißer See parkja olyan zsúfolt, mint egy tokiói metróállomás. Futnék. Futok is, kerülgetve a baráti társaságokat, a meghitten beszélgető párokat, családokat, gyerekeket, öregeket, bicikliket, rollereket, babakocsikat, kerekes járókereteket...Hirtelen meglátom, hogy az egyik fa körül sárga krókuszok nyújtogatják szirmaikat a fény felé. Az otthoni kert jut az eszembe, de elhessegetem a honvágyat. Körülnézek, és boldog embereket látok, akik mind részesei szeretnének lenni a megújulásnak. Persze én is. De azért legközelebb mégis inkább később jövök: akkor, amikor a tömeg már hazament és csak az olyan magányos harcosok küzdenek a kilométerekkel, mint én.