Flex - rövid értekezés a menekülés hiábavalóságáról

Gólyák

Budapest környéki  kis település hétköznap este 6 óra. Mindegy milyen nap, kora tavasztól késő őszig valaki mindig bekapcsolja azt a kibaszott flexet és vijjog, míg mindenki agya szét nem robban.  

Ugyanott szombat délután két óra körül. Épp ledőlnél egy félórára, de nem lehet: kezdődik a műsor, amelyben az elmédet vésik szét a a másokra rá se hederítő szomszédok. Ugyanez a típus dobja nejlonzacskóba kötözött szemetét a falu közepén húzódó vizesárokba, pakol a papírgyűjtő konténerbe mindent, amit csak otthon kidobásra ítélt, hajt át nyolcvannal az óvoda előtti zebrán és persze jelent föl mindenkit, aki szerinte nem megfelelően viselkedik.  

Berlin, kertváros, szombat este: a flex éppúgy a német háztulajdonosok identitásának a része, mint a magyaroké. Kis zöld, nagy zaj. A flex az együttélésre fittyet hányó tahók globalizált jelképe.

Berlin, belváros, hétköznap este hat óra. Mélyen tisztelt publikum! Nem  csalás, nem ámítás, a flexelés beindul. És nyomja, ahogy csak bírja. Este kilencig gondolja valaki totál normálisnak - egy sűrűn lakott nagyvárosi övezetben -, hogy szétcseszheti mások nyugalmát. És másnap újra, és aztán megint - míg a halál el nem választ.  

Szombat van, a játszótérről idehallatszó boldog gyerekzsivajon és a néha erre száguldó, szirénázó mentőautón kívül egyelőre senki nem csap nagyobb zajt, de már bevéste magát az agyamba a félelem: nincs hová menekülni, a flex úgyis utolér.