A magyar nyilai

Kész, tűz, lő....

Magyar vagy? - csillant föl az íjászlány szeme. - Nálatok nagy hagyománya van az íjászkodásnak - mondta lelkesen. Mint kiderült, ő is egy magyartól tanulta az íj használatának csínját-bínját, valahol Budapest mellett, jó tíz évvel ezelőtt. Az első félórában minden lövésemmel rácáfoltam a magyar génekkel automatikusan öröklődő tudás meglétére. Lehet, hogy azért, mert ereimben nem kizárólag ősmagyar vér csörgedez. Aztán mintha egy varázspálcával suhintottak volna vállon: helyes testtartás, koncentrált célzás, és már ment is, mint a karikacsapás. Mégis lehet ebben a vérünkben van dologban valami - (ezt szerettem volna rovásírással idevésni, de sajnos nem megy).
Csapatépítésen voltam ma délelőtt. Ragyogó napsütésben, madárcsicsergésben, a város közepén eldugott vasúti területen számos művész műterme közé rejtve egy kertben cafatokká tépettem a bőrt az ujjaimon, de megérte. Mert telibe találtam a céltáblát állva, lépve, futva, ellőttem a lufikat is. Sikerélmény hegyekkel zártam a napot. Persze fiús anyuka múlttal könnyű. Nem volt vár Magyarországon, amit kisdedemmel íjászkodás nélkül hagytunk volna el. És hát a félig magyar vér sem válik német vízzé. Kis szociális munkás csapatunkban nagy elismeréseket gyűjtöttem ma össze. Pedig valójában az "Árpád népe hej" helyett egész délelőtt Ishire, az utolsó kaliforniai yahi indiánra gondoltam, akiről éppen most olvasok (másodszor). Neki bő száz évvel ezelőtt az életben maradást jelentette, hogy célba találjon. Maga készítette kezdetleges kis eszközeit, hogy a "nagy fehér" ember gőgös térfoglalásának következményeként egyre kisebb területen vadászhasson és halászhasson. Aztán, amikor a teljes törzsét kiirtották, kitartott még majd' három évig, végül az éhhalál réme bekergette a városba. Ott az egyetem kulturális antropológusai vették pártfogásba, tőlük kapott munkát, szállást és még néhány évet. Szívfájdító olvasni a történetét (Theodora Kroeber: Ishi az utolsó vadember), de mindenkinek ajánlom.

Ishi, az utolsó yahi indián