Focilázban ég

Rúgni is, nézni is szereti

Kis negyedikes kedvencem minden hétfőn és csütörtökön a harmadik órában jön hozzám. Megbeszéljük a fontos dolgokat, olvasni tanítom és persze játszunk is. Mára is szépen fölkészültem. Ám ő egy nagy halom focikártyával érkezett. Az egész iskola (és gondolom az ország, sőt Európa) focilázban ég. Az aulában szépen kiplakátozva, hogy melyik csapat mikor, hol, kivel játszik, lehet tippelni a győzelmekre, a gólok számára. Ma a másik kedvencem akkorát kiáltott, amikor meghallotta, hogy fogalmam sincs, ki a német csapat igen híres kapusa, hogy azt hittem, infarktust kapok....Nos, megjött a kártyáival, amiket úgy szorított a kis mancsába, mint a világ legnagyobb kincsét. Megszámoltuk - többször is - pont 122 játékosról szerzett fotós adatlapot. Igen hamar beláttam, hogy ma a focin kívül semmi másról nem eshet szó. Nem baj, megértem. Így hát szortíroztuk a kártyákat, nézegettük az adatokat, az országzászlókat, számoltunk jobbról, balról, összeadtunk, kivontunk. Észre se vette, hogy matekozunk és egy picit még olvasott is. Mint kiderült, a kártyák tulajdonképpen matricák, amiket ő egy füzetbe szeretne beragasztani. Adtam neki egy füzetet és neki is állt. Az olasz csapattal kezdte. Gondosan, figyelmesen ragasztott és nagyon büszke volt a teljesítményére. Szép? - kérdezte. Hát persze, hogy csodálatos volt. Imádtam, ahogy ott gubbasztott és igazította egymás mellé a képeket. A többi kártyának adtam egy műanyag tokot, hogy ne szóródjanak szét és ne koszolódjanak. (A szünetben, az udvaron láttam, ahogy a tokban hurcibálja kincsét.) Olyan hamar elszaladt az óra, hogy csak na. Az ajtóból még kedvesen visszaszólt, hogy köszöni a füzetet. Mit mondjak! Rém jó érzés volt.