Tudjuk hova vezet

Zsidó temető : a fagyott földben a múltunk porlad, de a fölragyogó nap már a túlélést hirdeti 

Elmentem sétálni a zsidó temetőbe. Ma is. Sokszor megyek oda. Szeretem ezt a helyet. Elgondolkodtató. Olvasom a neveket, számlálom, kinek hány év jutott és elképzelem, milyen lehetett az élete. Vessetek meg érte, de örülök, ha azt látom, valaki még a békebeli időkben ment el. Őt még tisztességgel eltemették, megsiratták, meggyászolták, emléket állítottak neki. Aztán megyek hazafelé és nézegetem a botlóköveket. Azoknak a járdába illesztett emlékkockáit, akiknek már nem jutott se temetés, se gyász. Otthon pedig elolvasom a híreket és látom, hogy semmiből nem tanulunk. Emberek, csak mert valamiről mást gondolnak, olyan dühvel és indulattal reagálnak, ami megrémít. Hová vezet ez?  Miért van az, hogy mi annak a bizonyos magyar lónak még sosem ültünk a hátán? Ha érvek nincsenek, ököllel próbál meg az ember vélt vagy valós igazának érvényt szerezni. Vita helyett rúgás, odafigyelés helyett szitkozódva ordítás, megértés helyett cinizmus. Tudjuk, hova vezet ez. Mégis csináljuk.