Zöld, sárga vagy piros - beszámoló a zsarolásalapú gyereknevelésről

Valaki nagyon jó volt

Nagyon régen nem jelentkeztem. Azóta megjártam Londont (gyerekem átvette a mesterdiplomáját), utóna pedig három hétig otthon élveztem az ünnepeket. Csodálatos nővéremnek és férjének köszönhetően egy szépen megújult lakásban töltöttük a szabadságot. Aztán vissza Berlinbe, munkát keresni. Még ősszel, a betegségem okozta sokk hatása alatt döntöttem úgy, hogy amint lejár a szerződésem, nem szeretném meghosszabbítani. Biztos voltam benne, hogy az a sok stressz, amit a suliban átéltem, nem tesz jót nekem. Szóval visszajöttem és nekiálltam munkát keresni. Elég hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolgom. A legtöbb hellyel különböző okok miatt nem vagyok kompatibilis: vagy a megfelelő papírok/végzettségek hiányoznak (és ebben a németek kérlelhetetlenek), vagy az összhang köztem és a leendő munkatársak/munkáltatók között. Két hete kaptam egy emailt egy munkáltatótól, hogy azonnal de rögtön pedagógiai munkatársat keresnek egy most kiépülő, egyelőre még csak két első osztállyal működő suliba, napközi ellátásra. Találkoztam a munkáltatóval, rémesen jót dumáltunk egy kávé mellett. Azt mondta, hogy tőle akár már másnap kezdhetnék. Amit elmesélt, az szimpatikus volt. De mivel nem vele, hanem az iskolában dolgozókkal kellene a munkát végezni, oda is elmentem egy beszélgetésre. Első látásra szimpatikus volt a hely, a sulivezető és a pedagógiai program is. Megbeszéltük, hogy hospitálok egy napot. Csütörtökön reggel meg is érkeztem. Az első két óra szuper volt, bent voltunk a két potenciális kollégámmal a két osztályban, jó volt a hangulat, tényleg érdekes módszereket alkalmaztak a pedagógusok. Az egyik kolléga egy fiatal srác, többnyire vele beszélgettem. A másik egy icipici kis emberke, az a nem igazán szimpatikus típus, tudjátok, aki folyton kompenzál és ott hatalmaskodik, ahol csak tud, de ezt a lelkesedés álarca mögé rejti.
Szünetben minden gyerek kiment az udvarra. Utána ének óra, ahol egy fiatal tanárnő szerintem érdektelen és nem a korosztálynak megfelelő dalt próbált meg (sikertelenül) megtanítani a gyerekeknek. Itt már  túlzottan is belefolyt a tanításba a kis kolléga, aki a nap végére totálisan kiverte nálam a biztosítékot. Talán tudni kell még, hogy a német iskolákban vannak tanárok és úgynevezett pedagógiai munkatársak, akik nagyjából a mi óvónői szintünknek felelnek meg, illetve igazán még annak sem, mert nem diplomájuk van csak szakképesítésük. Nem tanultak tantárgypedagógiát, gyerekpszichológiát, igazán fogalmam sincs miről szól a képzésük. Nos, ez a kolléga is ilyen képzéssel a háta mögött, a nap közepétől folyamatosan valami hülye pontrendszerrel zsarolta a gyerkekeket: még zöld, de már majdnem sárga, piros lesz, ha így folytatod....az ebédnél derült ki, hogy a közlekedési lámpa színei alapján bírálják el a kicsiket ahol a zöld a jó, a piros a rossz. Ezt onnan tudtam meg, hogy két gyerek az ebéd alatt egy barkácsolt közlekedési lámpát cipelt és állítgattak egy mutatót, hogy szerintük még jók a gyerekek, vagy már rosszba fordultak. Ezek után jött egy matek óra, amit nem tudok eléggé elítélni. Emésztés mellett matekozni...rémes. Mindegy, én kaptam egy gyereket, hogy gyakoroljam vele az összeadást, így nem igazán figyeltem másra. Ezt követően a tesiórát egy gyakornok tanársrác tartotta...volna...itt már elszabadult a pokol. A kolléga hosszú perceken keresztül fenyegette a gyerekeket, hogy vigyázzanak ám magukra, mert ő megfigyeli a magatartásukat, és két, igen KÉT pontot is kapnak az óra végéig. Én a tanárgyerek helyében úgy rúgtam volna seggbe ezt a faszkalapot, hogy csak na, de hát szegény tapasztalatlan ifjú nem mert határozottabban föllépni. A tesiórát gyakorlatilag a nevelő és nem a tanár tartotta. Mindenbe belepofázott, fenyegetőzött. A hazamenetelig volt körülbelül egy óra szabadidejük a gyerekeknek, amit egy rosszul felszerelt kis teremben kellett (volna) eltölteniük. De csak volna, mert az utolsó félórában jött az értékelés. Basszus, fél órán át, igen harminc teljes percen keresztül kellett a gyerekeknek kussban ülniük a földön és hallgatni ennek a faszkalapnak a monológját, hogy ki miért kap vagy nem zöldet, sárgát, pirosat. Én a végére teljesen kész voltam. Az már csak "hab a tortán", hogy itt még talán több problémás gyerek volt, mint az előző suliban.
Hogy megkaptam-e az állást? Természetesen nem. A potenciális kollégák nem találtak elég lelkesnek. Először fura volt a munkáltató pasi hosszú és őszintének tűnő sajnálkozását olvasni. Az embernek sosem esik jól, ha elutasítják. De aztán megemésztettem, és valójában megkönnyebbültem. Belehaltam volna, ha nekem ilyen körülmények között kell dolgoznom. Amúgy estére úgy fölment a vércukorszintem, hogy csak na.