Magyarország negatív példa a berlini színpadon

Történelem, tanulságok nélkül

Elolvasni is tanulságos volt, megnézni még inkább Max Frisch drámáját, a Biedermann és a gyújtogatókat (Biedermann und die Brandstifter). A darab arról szól, hogyan uralkodik el az emberek fölött a hatalom, a zsarnokság, hogyan asszisztálnak ehhez a polgárok tudva tudván, hogy hová vezet mindez (pusztító tűzvészhez), miért reménykednek mégis az utolsó pillanatig abban, hogy amennyiben a zsarnok kegyét keresik, ha együttműködnek vele, a kezére játszanak, megúszhatják. Szólnak a szirénák? Ég a tűz? De legalább nem a mi házunkban - mondja a jóllakott polgár. Pedig előbb-utóbb az ő tulajdona, az ő élete is hamuvá válik. Minden és mindenki sorra kerül. A szerző gondolatait az indítotte be, amikor látta, mi történik a második világháború utáni Csehszlovákiában, hogyan veszik át a kommunisták a hatalmat, hogyan uralkodik el - és ez minden diktatúrára igaz - a durva, megállíthatatlan, egyre vérszomjasabb zsarnokság.
Az előadás nem az eredeti szöveggel, hanem igencsak aktualizálva indult.  A kórusvezetőt játszó színésznő kiállt a színpad közepére és nagyjából így kezdte: engem zavar.... Lengyelország, Magyarország, Anglia, de senki nem figyel....engem zavar Franciaország, az Egyesült Államok, Németország, de senki nem figyel....
Megrázó volt a darab közvetítette gondolatok tükrében Magyarországot a negatív élmezőnyben látni. Szomorú, hogy megint itt tartunk, hogy ezt gondolják (amúgy teljes joggal) rólunk. Nem értem, tényleg nem értem, miért hiszi bárki is, hogy a zsarnokkal kell, lehet, szabad, együttműködni. Nem kell, nem szabad, nem lehet, mert a zsarnokság csakis pusztuláshoz vezet. Frisch is megírta, Orwell is megírta, Alfred Jarry is megírta, és hányan még. Persze nem véletlenül adta Frisch a darab alcímének: Tanmese tanulság nélkül. Mintha előre látta volna, hogy mi aztán tényleg semmiből nem tanulunk.