Ma lett elegem

Érdekes, a Trabant iránt nincs nosztalgiám, a tanítás után meg volt. De elmúlt

Biztosan a korral jár, hogy mindent megunok, sajnos egyre gyorsabban. Igen, én akartam tanítani, ezt a célt tűztem ki magam elé. Örültem, amikor megkaptam a lehetőséget, azt hittem, végre sínen vagyok. De nem. Az elsősöknél valójában szeretem is a matekot és a rajzot is (ha valaki ismer most halálra röhögi magát, mert pontosan tudja, hogy kétbalkezes vagyok). Helyesek a kicsik, bármennyire is egy zsák bolhával állok szemben, bírom őket. De az integrált természettudomány tantárgy az ötödikben már fogást talált rajtam. Soha nem tanultam és tanítottam még ehhez hasonlót, csupa új kifejezés, mást sem csinálok, csak olvasok és magolok. Ráadásul nem is érdekel igazán és talán ez a legnagyobb baj. A srácokkal még ki is jönnék, de ez sosem volt a kedvenc területem. Szóval jó sok a stressz, ami elég gyakran megmutatkozik a vércukor-értékemben is. Az első hetekben aludni sem tudtam. Ma úgy mentem be reggel, hogy hurrá, három matekom lesz, aztán jöhetek haza. De véletlenül kiderült, hogy egy csodát jöhetek, lesz egy értekezlet fél háromkor, szóval egyáltalán nem érte volna meg hazabumlizni meg vissza. Kihúztam valahogy a matek szaktanári értekezletig, aztán amikor ott ültem négy kollégával (fogalmam sincs, hol voltak a többiek), eszembe jutott, miért hagytam ott egykor a pályát: fél órán keresztül azon vitatkoztak, hogy 96 vagy 95 százalékos teljesítmény után kapjanak a gyerekek a dolgozatukra 1-est (itt ez a legjobb és hat jegyet kaphatnak), illetve szintén fontos pont volt még, mikor kapjanak a jegy mellé pluszt vagy mínuszt. Egyre dühösebb lettem. A végén elmeséltem, hogy a gyerekem negyedikig egyáltalán nem kapott osztályzatot mégis remekül teljesített, nemcsak ő, de az egész osztálya. Stressz és szorongás nélkül, magáért a tudásért tanultak (innen üdvözlök mindenkit, aki felszántotta ezt a szerintem remek kezdeményezést). Bólogattak, hogy igen, igen, biztos jó lehet, aztán tovább vitatkoztak, hogy hány százalékban mit tartalmazzanak a dolgozatok. A végén pedig figyelmeztettek minket arra, hogy január 16-ig mindenkinek le kell adnia az új, integrált tanmenetét, amiről pillanatnyilag azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Annak idején, amikor Magyarországon még kötelező volt a központi tanmenet szerint dolgozni, írtam én sajátot, csak azért is. Biztos most is meg tudnám csinálni, de már semmi kedvem hozzá. Elmúlt, ilyen hamar elmúlt. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magammal, akkor ebben a nagy tanítani akarásban hatalmas nagy szerepe volt a nosztalgiának, hiszen amikor még iskolában dolgoztam, fiatal voltam, szerettek a gyerekek és én is nagyon szerettem őket. Tele voltam új ötlettel, rengeteg energiát öltem a munkába és élveztem az eredményeit. Aztán egyre inkább elegem lett a keretekből, a rendszerből. Ahol dolgoztam összeverődött egy fiatal csapat, jó volt együtt, képzettek és okosak voltunk. De a vezetés miatt szanaszét szaladtunk, alig maradt valaki a pályán. Én szociális munkás lettem, más díszletfestő, pizéria tulajdonos, üzletkötő, babysitter Amerikában. Most is sok energiát ölök a munkába, de nem igazán élvezem az eredményeit. Ráadásul ma már másodszor éreztem úgy hirtelen, ahogy az U-Bahn aluljárójából mozgólépcsővel fölfelé jöttem, hogy a Batthiány téren vagyok. Nagyon fura volt. Azt hiszem honvágyam van. Nem átmeneti,  hanem alapvető. Talán haza kellene mennem. Helyesebben: költöznöm. Tudom, minden ellene szól, de mégis. Hiányzik az otthonom, a családom, a barátaim. Mióta beteg vagyok, egyre gyakrabban fog el ez az érzés. Nyáron volt egy lehetőségem, de nem szeretnék közalkalmazott lenni. És azt hiszem, iskolában tanítani sem szeretnék már. A szerződésem július végéig szól, de nem vagyok biztos benne, hogy kihúzom addig. És megint ott állok, ahol a part szakad: fogalmam sincs, mihez kezdjek.