Osztálytalálkozó

Ilyen volt és...

...ilyen lett

Hát ezt kihagytam. A sokadikat. De most hirtelen, ahogy a nekem küldött, beszkennelt régi fekete-fehér képeket nézegetem, sok minden felötlött az általános iskolás koromból. Akkor a falunk még egy igazi, poros, épp ezért biztonságos és békés zsákfalu volt, bármennyire is vezetett egy hepehupás út tovább, Vörösvárra. Az iskolában az udvar végén álló pottyantós budi bűzére máig emlékszem. Hazafelé mindig annyira kellett már pisilnem, hogy alig bírtam ki. Mert arra a kinti vécére nem voltam hajlandó járni. Az osztályból hármunknak volt fürdőszobája. Még vezetékes víz sem volt a faluban. A tanárok között voltak jól és kevésbé jól képzettek, tanított ott mindenki mindent: magyar szakos fizikát és testnevelést, régi, néptanítói végzettséggel oroszt. Jártunk a falu végi kertbe kapálni, meg gyomlálni. Naná, a falusiak tanulják meg a földművelést. Hogy utáltam. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg egyáltalán kedvem lett virágokat ültetni. Nem szerettem iskolába járni, de megszoktam. Szerencsére az osztályunk egy elég jól összetartó csapattá gyúródott az évek során. De valahogy én - talán mert nagyon messze laktam a többiektől, a falutól elkülönülő kis Ligetben - kívülállónak éreztem magam. Nem találkoztam velük délutánonként a focipályán, ehelyett hanyatt fekve végigolvastam a kezembe kerülő összes regényt. Szerencsémre apukám könyvimádó volt, így találtam otthon bőven muníciót. És amikor a szüleim látták, mennyire imádok olvasni, hármasával hozták nekem a pótlást. Amikor konstatáltam, hogy a lányok babaszobásat játszanak, én is megpróbáltam teát főzni meg csokidarabkákkal etetni a babáimat, de eléggé untatott. Sokkal szívesebben játszottam indiánosdit a kastélyt körülvevő fenyvesben. (Fiúnak vártak.) Az ezüst tó kincse volt az egyik kedvencem, százszor is elolvastam. Naná, hogy vadnyugati hős szerettem volna lenni. Nézem a régi, fekete-fehér képeket és látom a ragyogóan okos fiút, aki már évek óta nincs közöttünk. Elvitte az  alkohol. És nemcsak őt. Aztán jönnek a találkozó képei, már színesek és valahogy nagyon gyűröttek. Nem, nem a képek, az arcok. A széles mosoly sem feledteti az elmúlt időt. Néhányan barátok maradtunk, de a legtöbben már alig tudunk egymással mit kezdeni. Elmúlt ez is. A faluban lett azóta víz, gáz, csatorna, kábeltévé, internet. A Vörösvárra vezető utat megcsinálták, reggelente busz viszi át az iskolásokat. A korosztályom már ritkul, talán én vagyok az egyetlen az osztályból, akinek még anyukája és apukája is él. Nem is tudom...de, de tudom, milyen nagy szerencse ez. Nézem  a képeket és megint elfog a fura érzés: mi a fenét keresek én itt? Hová lett az a kislány, aki a könyvekbe temetkezve álmodozott, hol a tinédzser, aki a föld fölött lebegve járt és aki úgy érezte, majd ő megteremti az egyensúlyt a pénzkeresés és az alkotás között. Hová lettek az évek? Ott vannak a ráncainkban, a letört szárnyainkban, az eltemetett osztálytársaink porában.