Ha rád ragyog az ég

Ha rád ragyog az ég egy délután

a folyóparton, ahol fán virágzik a tulipán,

s a napba nézve agyadban felzeng

egy régen elraktározott korál,

a sárga fényben hiába vársz,

hogy a feldarabolt térben

akár csak részben, de inkább egészen

magába fonjon
az a rongyos érzelmi háló,

amelynek bugyraiban, valahol egy ócska korcban

elfojtott traumáink egymásra rakódnak:

a titkok, melyektől mosogatótál mellett 

 anyáink önvádban tocsogva szenvedtek,

apáink neurózisa

megfelelési kényszer a taposómalomban,

a rettegett vezér torz mosolya, 

mint feszülő gumipánt,

a szabadság távlatát hazudja,

elringat, elenged, hogy hirtelen visszacsapva

a pofádba vágja: béklyó az álom,

nem enged a múltad, itt lesz halálod,

s ha vízbe fojtva sem lelsz nyugalmat,

szárnyaid viaszát a forró lég lemarta,

ha zuhanás közben tudsz csak repülni,

rozsdás rácsok között bűneid leülni,

ha nincs a lesz, és a volt a van,

akkor leszel igazán boldogtalan.