Kirándulás a szemétszigethez - avagy egy lépés fölfelé

 

Egyedül raktam össze

Cseh Tamást dúdolgattam: "Költözöm, autóra hordják mindenem. Elmegyek, ez a lakás már nem a lakásom nekem." Nyolc év után följebb léptem és elértem a német polgárság szintjét. Jövedelem alapján már régen oda tagozódom be, de sajnos mostanában lakáshoz jutni Berlinben (normális helyen, megfelelő bérleti díjért) szinte lehetetlen, minimum 0-24 órás elfoglaltságot igényelne. Ahogy megjelenik a piacon egy értékes példány, azonnal le kell csapni rá. S minthogy én délelőttönként tanítok, reménytelennek tűnt. Aztán jött a kanyargós, de végül is sikerre vezető megoldás. Szegény nagynéném egykori lakásában, szerintem Berlin egyik legjobb helyén, halála után unokahúgom egykori barátja csövezett mintegy két évig. Aztán megörökölte édesanyja családi házát és odaköltözött. A vágyott lakás két évig üresen (dehogy üresen, zsúfolásig tele egy gyűjtögető életmód rettenetes relikviáival, amiből egyedül a több ezer könyv képviselt valamilyen értéket) állt, mire sikerült lepapírozni, hogy a srác albérlőjeként használatba vegyem. Ehhez először ki kellett költöztetni az említett urat. Azt hiszem, ha nincs a fiam, aki a motorja volt a teljes lakáscserének, föladom. Heteken keresztül csak pakoltunk és hordtuk a - többnyire - hasznavehetetlen holmit a házba, ahol a pince, a padlás és a garázs is tele lett (helyesebben még "telébb", mert már eredetileg is zsúfolásig volt tömve). Az én beköltözésem tulajdonképpen néhány órát vett csak igénybe, a holmijaim egy részét a régi lakásban hagytam. Rengeteg a tennivaló: a hatalmas balkon (egyelőre csak álmodozom, milyen jó lesz ott napfényben sütkérezni) továbbra is itthagyott holmik raktára, a pincébe lépni sem lehet a ki tudja mikori bútoroktó (ember nem fogja használni többé azokat, mégsem vihettük el a Recyclinghofba, mert valamilyen érthetetlen okból ragaszkodnak minden egyes darabhoz), az ablakkereteket festeni kell...sorolhatnám. Amire viszont rettenetesen büszke vagyok: egyedül összeraktam a kanapét és a fotelt, valamint egy fiókos konyhaszekrényt. Utóbbiból még kettőt kellene részekből egésszé varázsolnom, valamint a faliszekrényeket is, de elfogyott a lendület. Éééés, kifestettem saját két  kezemmel a konyhát. Igaz, hogy csak egyszer, és néhol átüt az eredeti tapéta, no és előbb volt a fülem fehér, mint a fal, de mégis. Legalább tudom és látom, hogy tiszta. Még vennem kell egy új tűzhelyet, mosogatót, de ehhez tudnom kellene, van-e "Starkstrom", mert az indukciós tűzhelyhez erre van szükség. A mosogatóhoz meg újabb barkácsenergia kell, ami, mint már említettem, elfogyott. De a lakás nagy, világos, közlekedés szempontjából is szuper helyen található (öt perc séta a Ringbahn és négy villamosvonal), a fejem fölött lakó bömbölő babát leszámítva csöndes, de a kiscsaj szerencsére minden igyekezete ellenére sem idegesít. Ami viszont igazi kihívás, az a szemétsziget megközelítése, amihez le kell menni a pincébe, végig kell menni egy hosszú folyosón, ki kell nyitni (kulccsal) két ajtót, aztán hosszasan zarándokolni a házak között található zöldben, mire - újabb kulccsal nyitható kapun túl - elérkezem a hulladéktól való megszabadulás lehetőségéhez. Rémes. Az ember kétszer is meggondolja, hogy mennyi szemetet termel, már csak a kirándulás miatt is. Kész környezetvédelem.