Egyszer csak ott állt az épület ajtaja előtt. Járókeretére támaszkodva elmélázott kissé, aztán elindult befelé. Az iskola, ahol dolgozom egy alapítvány óriási területén fekszik: idős- és lakóotthonok, fogyatékosokat ápoló részlegek, különböző oktatási intézmények, könyvtár, étterem, kávézó...szóval sok minden található a környezetünkben. Maga az iskola pavilon rendszerű, a földszintes épület, ahol mindez történt, a 007-es számot viseli. Szóval a néni nyomult befelé, hiába is próbáltam megállítani és megtudni, hogy miben segíthetnék. Már majdnem a tanteremben volt, mire utolértem. A hová tetszik menni és segíthetek-e kérdések teljesen fölöslegessé váltak, amikor megláttam a szemét. Fogalma sem volt arról, mit csinál. Megfordítottam és kifelé vezettem, közben mégis csak megpróbáltam megtudni, hogy melyik épületben lakik: 007, 007, 007 ismételgette németül, és hiába is magyaráztam, hogy ez most egy iskola és csak tantermeket talál, itt egészen biztosan nem lakik. 007, 007 hajtogatta. Aztán a századik kérdésre, hogy mégis merre van a hazafelé, kibökte, hogy "templom". Irányba állítottam, és - az amúgy teljesen biztonságos területen - útnak indítottam, nekem ugyanis rohannom kellett udvari ügyeletbe. Másnap szép meleg idő volt, az ominózus tanterem hátsó parkra néző ajtaját is kinyitottuk, hadd jöjjön be a levegő, amikor a járókeretes néni újra megjelent és - szinte már szokásosan - ment egy kört a padok között. Ismét nem reagált, de most néhány perc múlva magától kiment. Aznap hazafelé találkoztam még vele, megpróbálta szóba elegyedni vele, de nem igazán akart velem társalogni. Ma matek órán a nyitott ablakban bukkant föl hirtelen: "1940-ben születtem" közölte velünk és tovább ment. A következő ablakon is benézett, szemkontaktusba kerültünk, és akkor valami csoda folytán érzelmek jelentek meg az arcán és beintegetett. Időközben idős kollégáktól megtudtam, hogy a 007-es számú épület valamikor, jó régen, lakóotthon volt. Gondolom a néni demenciájának következtében már csak erre az időszakra emlékszik, és ide akar hazamenni. Nem tudom, ki ő, mit csinált, amikor még aktív volt, van-e családja, mi a kedvenc étele, semmit sem tudok róla, csak azt, hogy valamiért nagyon közel került hozzám. Amikor látom, az Apukámra gondolok, aki a maga közel 90 évével szintén állandóan haza szeretne otthonról menni, de valójában fogalma sincs róla, hogy hová. Ezek az idős emberek úgy mennek visszafelé az időben, hogy közben évtizedek esnek ki nyom nélkül. El tudom képzelni, mit érezhetnek, amikor egyszer csak körülnéznek és egy idegen helyen találják magukat. Persze, hogy haza szeretnének menni: a házba, ami a háborúban leégett, vagy a másikba, amit azóta már lebontottak, vagy éppen iskolát rendeztek be benne. De az ő emlékezetükben sokkal fényesebb és élesebb, mint az aznap reggel vagy éppen az előző pillanat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése