Utazás matracon, esőben

 

Igen, a matracon az én vagyok

Tegnap tartottuk a hatodikosaim búcsúbuliját. Berlinben az általános iskola ezzel az osztállyal ér véget. Az osztály fele ugyan itt marad az iskolában a felső tagozaton, de a fele gimnáziumba megy. Egész héten nagyon meleg volt, kivéve tegnap, amikor délelőtt szakadt az eső, és délután is többször eleredt. Így félig egy tető alá húzódva grilleztünk. Eljött az összes szülő, ennyi szépet és jót magamról még soha életemben nem hallottam. A gyerekek is készültek egy meglepetéssel. A tesitanárnő segítségével kicipeltek a tornacsarnokból egy hatalmas matracot, amire rá kellett feküdnöm. Természetesen újra eleredt az eső. Aztán közös erővel fölemelték a matracot és körbevittek az iskolaudvaron. Egyszer megbillentem, egyszer nekimentünk egy fának, de megúsztam földre pottyanás nélkül. Csak a végén konstatáltam, hogy a tesitanárnő nem jött velünk, a srácok teljesen egyedül cipeltek. Közben folyamatosan ordítva kérdezgettek, hogy jól vagyok-e, tetszik-e az utazás. Érezhető volt, hogy valami nagyon különlegeset akartak adni. Sikerült. Ezt még az unokáimnak is mesélni fogom (és a videót is biztosan megmutatom majd nekik.) Mondjuk a nadrágom szépen összegyűjtötte az esővizet, amikor leszálltam a szállítóeszközről, pont úgy néztem ki, mint aki bepisilt. Mire megszáradt a hátsó részem, az egyik nagyon aranyos, de igen szeles gyerek az ölembe borított egy jó nagy pohár vizet, szóval ismét úgy néztem ki, mint aki bepisilt.  Persze nagyon fáradt vagyok, alig vártam már az év végét, meg egy iskola, itt is csak egy iskola a maga fura szabályaival, amik néha elég idegesítőek, de mindezekkel együtt ezek azok a pillanatok, amikor az ember úgy érzi: megérte!