Első nap az iskolában

Kanapé a kirakatban

Meglehet, találóbb volna az a cím, hogy vén diák lettem magam is - és most nem búcsúról, hanem éppen ellenkezőleg, újrakezdésről van szó. Egy középhaladó csoportba kerültem a teszt alapján, amin nem győztem csodálkozni. Azt hittem ugyanis, hogy a nyelvtanom nulla, de kiderült, egy csomó mindenre emlékszem még. Egy kicsit féltem, hogyan állom meg a helyem a "gyerekek" között, de a spanyol, angol és japán anyanyelvűek olyan szinten törik a németet, hogy míg ők a kiejtéssel vacakolnak, addig én elhúzok mindenben. Nekem nem idegen a tárgyas ragozás, a többiek képtelenek voltak megérteni. A végén már én magyaráztam a szomszédaimnak, hogy mi a különbség az Akkusativ és a Datív között. Halálra nevettem magam, amikor a tanárnő különböző színekkel próbálta a határozói és tárgyas ragozást jelölni és akadt, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy előző nap a másik tanár más színeket használt. Szóval nyelvtanulás: no para. Viszont a napi iskolába járás bérletet igényel, bármennyire is fáj, ki kellett fizetnem a 30 napra szóló jegyért 77 eurót. Mintha a fogam húzták volna, de ez szükséges kiadás. Egyelőre ugyan közlekedhetnék biciklivel is, de ahhoz be kellene cserélni a gyerekem itt hagyott nagyméretű férfi bringáját egy kisebb nőire. Ez egyelőre meghaladja képességeimet. S ha már az árakról esett szó: a közlekedés relatíve drága, de elég sok a variációs lehetőség, szóval itt 3 euró 10 centből a város legtávolabbi pontjáról is kijutsz a reptérre, és 2 euró 40-ből átszelheted az egész várost 2 órán át. Van rövid jegy is, ami 1 euró 50 cent, ez egy vonalra szól vagy 3 metróállomásra. Ha mindezek mellé helyezzük az itteni béreket, akkor persze máris más a gyerek fekvése, a helyieknek kifizethető. Az  már más tészta, hogy nagyon sokan inkább bicikliznek, amikor csak lehet. Én is ezt tervezem, de addig is, ahová lehet, gyalog megyek: egyrészt a mozgás miatt, másrészt, mert mindenhol "kincsekre" lelek. Ilyen például ez az egykori sörfőzde, amelyben mára kulturális központot működtetnek. 

Kultúrfőzde - a Berlinben már megszokott építkezési rekvizitumokkal az előtérben

Visszatérve az árakhoz: az alapvető élelmiszerek egyáltalán nem drágák. Erősen veszélyeztetett vagyok, mert az édesség - sokkal - olcsóbb, mint Magyarországon. Ma például a nálunk, mármint magyarok között közkedvelt, 10 dekás Milka csokit akcióban 51 centért kínálták és ennyiért már máshol is láttam. (Nem vettem.) Ez a most éppen dinamikusan romló magyar valutára átszámolva (legyen 1 euró 290 forint) is csak 150-be kerül. A diszkontokban 240 forintnyi euróért kapsz 1 kiló kristálycukrot, 145-ért 1 liter 3,5 százalékos tejet és ma például 1 euróért vettem egy kiló banánt. A többi gyümölcs vásárlásakor már mélyebben a zsebbe kell nyúlni, de hát otthon is az egekben az áruk. Pár euróból már meg lehet ebédelni a lépten-nyomon megtalálható kis büfékben. Cappuccinót kaphatsz már 1 euró 50-ért (önkiszolgáló pultnál, de rendes csészében, helyben, kényelmesen leülve fogyasztva is), de persze ennél sokkal magasabb áron is. Délben és este is tele vannak az éttermek, azt sugallja az egész város, hogy aki dolgozik, az kényelmesen megél. Azért ez nem rossz üzenet :)