Hogyan lesz a valóságból történelem

Go, Trabi, go!

Amikor kislány voltam, nagymamám és később apám is sokat mesélt a második világháborúról. Egy hegyekkel övezett pici pilisi faluban vészelték át az utolsó hónapokat, december 24-én éjjel gyújtóbombát dobtak a házukra, egy szál pendelyben kellett menekülniük. Mindenük odalett. Apám azt is sokszor felemlegette, hogy az erdőben hogyan feküdtek a halott német katonák, és ő, tizenkét éves kisfiúként egyáltalán nem félt tőlük. Gyerekként nekem olyanok voltak ezek a háborús történetek, mint a mesék: távoliak, megfoghatatlanok, amiken borzongtam egy sort, majd elmentem játszani és közben arra gondoltam: miről fogok én mesélni a gyerekeimnek, ha nincs háború. Azt sem értettem, hogyan élhettek az egyik országban békében, amikor a másikban  harcok dúltak. Aztán jött a délszláv vérontás és szinte szégyelltem magam, hogy én szürke hétköznapokat pörgetek, míg néhány száz kilométerrel arrébb ártatlanok pusztulnak el. És akkor fölfogtam végre, hogy nincs mit tenni, a háborút és a békét sokszor csak egy keskeny határ választja el egymástól. Ilyen az élet. Szomorú, de ilyen. 

Valahogy így nézett ki az eredeti fal

Amikor először Berlinben jártam, az utca végén, ahol laktam, fal tornyosult. Géppisztolyos fiatal katona járkált a tövében. Nem féltem tőle, úgy gondoltam, nekem, aki egy másik országból jöttem, nem eshet bajom, ez nem az én falam. Pedig az enyém is volt, sőt, mindannyiunké. De még mindig túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem ezt. (Most ezen a területen egy "Fal park" található, ott rendezik meg vasárnaponként a bolhapiacot.) Mesélték, hogyan próbáltak meg sokan átszökni a két városrészt elválasztó akadályon, és hányan haltak bele a kísérletbe. Nemrég láttam  egy szabadtéri kiállítást erről. Összegyűjtötték azoknak a fényképeit, akik meghaltak, illetve, akiket megöltek menekülés közben. Próbáltam elképzelni, mi járhatott a fejükben, amikor nekivágtak a szinte kivitelezhetetlen vállalkozásnak. Ugyanis az első fal után építettek egy másikat is, a kettő között pedig a senki földje húzódott. Hogyan is lehetett volna két falon átjutni? 

Sok helyen látni az utcakövön ilyen föliratot 

 

A kiállításon szó volt egy házról is ami, amikor nagy hirtelenjében fölhúzták a falat, egy ideig éppen a határvonalon állt: a kapuja még keleten volt, az ablakai már nyugatra néztek. Fotók is készültek arról, hogy abban a rövid időszakban, amíg nem építették meg a másik falat és nem költöztették ki a lakókat, hogyan ugráltak ki az emberek az ablakokból, a "reménység" oldalán pedig kifeszített ponyvával várták őket. Egy család a kisgyerekét is kidobta. Látszott a képen, ahogy zuhan az a csöppség. Túlélte. Egy nyugaton élő fiatal lány esküvőjén nem lehettek ott a keleten rekedt szülei. Arról is készült fénykép, ahogy ott áll a lány a ház előtt, menyasszonyi ruhában, sírva, az anyja és az apja pedig az ablakból integet neki. Borzasztó. Most, amikor egy fapados gépen alig több mint egy óra alatt megtehető gyakorlatilag "fillérekért" a Berlin-Budapest távolság, és amikor az egykori falat már csak mementóként meghagyott maradványok, East Side Gallery és Mauer Park jelzi, az 1990 utáni nemzedéknek ugyanolyan mesebeszéd a mi gyerekkorunk valósága, mint nekünk volt a szüleinké. A mi megélt éveink történelemmé szelídültek.De vajon miről fognak ők mesélni a gyerekeiknek?